Egyre inkább endoszkóppal, orron keresztül operáljuk az orr- és melléküregbetegségeket. Ez oda vezetett, hogy ma már kifejezetten ritkaságszámba mennek a külső feltárású műtétek. Sőt, a technika már eljutott egy olyan fázisba, hogy nem csak az orrban vagy a melléküregrendszerben található nyavalyákat próbáljuk meg endoszkóppal kezelni, hanem a koponyaalapi vagy akár koponyán belüli betegségeket is. Megkockáztatom, hogy ez az orrendoszkópia elsődleges jövője, mivel az idült melléküreggyulladást, vagy az orrpolipokat szerintem idővel már elsődlegesen gyógyszerrel fogjuk tudni kezelni, az ilyen jellegű "hagyományos" műtétek háttérbe fognak szorulni. Persze hogy ez 5 év vagy 20, azt nehéz lenne megjósolni. Ha egyáltalán így lesz...

A koponyalapi sebészet viszont más jellegű tájékozódást igényel az orrban. Olyan képleteket, helyeket kell ismerni, amiket általában az ember egy FESS műtétnél mindenáron megpróbál elkerülni, nehogy szövődményt okozzon. Pedig érdemes barátkozni velük, amit legegyszerűbben FESS tanfolyamok cadaver gyakorlatán lehet megtenni. Ehhez nyújt előzetes segítséget egy nemrég az European Archives of Otorhinolaryngology-ban publikált cikk, amiben összeszedtek egy pár olyan anatómiai pontot a koponyaalapon, ami megkönnyíti a transnasalis, orron keresztüli koponyalap-műtétek során való tájékozódást.

A cikket író svájci kollégák alapvetően 3 altérségben való tájékozódáshoz kerestek használható nevezetes pontokat. Ezek a szemgödör csúcsa (apex orbitae), a sziklacsont csúcsa (apex partis petrosae ossis temporalis), valamint a felső szájcsont mögött elhelyezkedő, sok fontos képletet tartalmazó üreg, a fossa pterygopalatina.

Az apex orbitae feltárásához 4 tájékozódási pontot találtak használhatónak, melyből az első három a fissura orbitalis superior felkeresését segíti:
- a látóideg (nervus opticus) csatorna bedomborodása az iköböl falán
- az arteria carotis interna bedomborodása a n. opticus alatt
- a fenti 2 között található lateralis optico-caroticus recessus (na itt lehet óvatosan fúrni)
A 4. tájékozódási pont segíthet a fissura orbitalis inferiort felkeresni, ez pedig az 5-ös agyideg (n. trigeminus) 2. ága, a nervus maxillaris bedomborodása, mely az arcüreg felől érhető el.

Az apex partis petrosae-hez 2 fontos pont ismerete vezet el a legnagyobb biztonsággal:
- a ganglion geniculatumhoz haladó vidian-ideg, mely felett és tőle lateralisan helyezkedik el az arteria carotis interna
-a már emlegetett n. maxillaris

A 3. régióhoz, a fossa pterygopalatinához a legegyszerűbb út az arteria sphenopalatina lefutásának felismerése vezet, ennek (vagyis a. foramen sphenopalatinumnak) a mélysége az arcüreg hátsó falának belső része mentén vezet a fossába. Szintén segíti az idejutást a most már jól ismert n. maxillaris lefutása is. Ez utóbbi térség talán a legfontosabb a fül- orr- gégészek számára, az arteria sphenoplatina miatt, hiszen innen indul ki a nehezen ellátható vérzések nagy része.

Mint arról már régebben írtam, a hallás nem egy passzív történés, hanem egy aktív folyamat. A belsőfül energia befektetésével erősíti fel a bejövő hangot, e mechanizmus (cochlear amplifier) nélkül lényegesen rosszabbul hallanánk (akár 40 dB-lel). Ennek a rendszernek a működése egész jól vizsgálható az ún. otoakusztikus emisszió segítségével. Az otoakusztikus emisszió a belsőfül működése közben keletkezett "zaj", ami minden külső behatás nélkül is mérhető (spontán otoakusztikus emisszió), illetve valamilyen ingerrel speciális zajválasz is kiváltható, ha jól működik a belsőfül csigája (kiváltott otoakusztikus emisszió).

Brazil kollégák pár hete, egy az International Journal of Pediatric Otorhinolaryngology-ban publikált tanulmányukban igazolták, hogy ezzel a módszerrel az anyai dohányzás egy újabb káros hatása is kimutatható. Ma már evidens, hogy a dohányzásnak számos negatív következménye lehet. Egész érdekes összefüggésekről is születtek tanulmányok, de a legszorosabb kapcsolatot a daganatos betegségekkel kapcsolatban mutattak ki, amelyek híres embereket sem kímélnek.

A friss kutatás során arra jutottak a dél-amerikaiak, hogy a nemdohányzó anyák újszülöttjei esetében jobb a belsőfül erősítő működése, mint a dohányzó anyák gyermekeinél, legalábbis a tranziens otoakusztikus emisszió eredmények alapján. A naponta elszívott cigaretták száma nem befolyásolta az eredményt, de a dohányzás ténye önmagában negatív hatással volt a belsőfül generálta zajra. Így tehát a dohányzó anyák gyermekei eleve rosszabb hallással indulnak az életnek, mint a nem dohányzóké, még ha ez persze nem is teljes süketséget jelent.

Bár a csökkent belsőfül-működés nem halálos betegség, de mi minden kell még ahhoz, hogy ne dohányozzanak a kismamák??

Az előző, a homloküreg műtéteinek történetéről szóló bejegyzésben többször is emlegettem a mucocele kifejezést, miközben arról, hogy az micsoda, még nem is volt szó a blogon. A mucocele egy hámmal kibélelt, nyákkal teli tömlő, ami azért jön létre, mert valamilyen oknál fogva gátolttá válik az adott helyen termelődő nyák elfolyása. Gyakran a szájüregi nyálkahártyán (alsó ajak belfelszíne, pofa belső felszíne, szájfenék) alakulhat ki, de előfordul az orrmelléküregrendszerben is -elsősorban a homloküregben (>50%) és a rostákban, illetve az arcüregben-, ha lezáródik azok kivezetőnyílása.

A melléküregrendszeri mucocele-k kialakulásának oka sokszor korábbi műtét okozta hegesedés, ezen kívül létrejöhet trauma következtében, vagy anatómiai okok miatt is, vagy akár csak simán gyulladást követően. A mucocele lehet néma, tünetekkel nem járó, véletlenül felfedezett, de persze panaszokat is okozhat. A lezárt tömlő ugyanis általában lassan, de folyamatosan nő, majd miután kitölti a rendelkezésére álló teret, az eredeti üregnél is nagyobbra nőhet, elvékonyítva a szomszédos csontfalakat. Attól függően, hogy hol helyezkedik el, nyomási tüneteket okozhat. Homloküregi mucocele kapcsán homloktáji fejfájás, hátsó rostákban lévő mucocele esetén akár szemmozgászavar is felléphet. Az arcüregi mucocele sokszor orrdugulást okoz, ha a belső arcüregi falat bedomborítja. Az arcüregi mucocele egyébként abban különbözik a retentios cystától, hogy az üreget a cystával ellentétben mindig kitölti. A mucocele bennéke el is fertőződhet, ilyenkor pyocele-ről, vagy muco-pyocele-ről beszélünk, és akut fertőzéses panaszok is kialakulhatnak, pl. láz.

CT-n homogén kitöltöttségként jelenik meg a mucocele, MRI képe a nyák fehérjetartalmától függően időben is változhat. Kontrasztanyagos MRI-n a tömlő epitheliumborítása hyperdenz lesz a bennékhez képest.

A mucocele-k műtéti úton oldhatók meg, bár ismert, hogy néha spontán is fel tudnak szívódni.

A homloküreg műtétei nem tartoznak a gyakori fül- orr- gégészeti beavatkozások közé. Ennek az az oka, hogy a homloküreg -például az arcüreggel összehasonlítva- ritkábban gyullad be, és a fertőzések elég jól uralhatók konzervatív, gyógyszeres kezeléssel. Ennek ellenére, ha egy fertőzés nem oldódik meg gyógyszerrel, vagy szövődmény alakul ki, esetleg eleve nem várjuk az adott betegségtől, hogy műtét nélkül meggyógyuljon (pl. mucocele, osteoma, stb.), akkor operációra kerül sor.

A homloküreg és műtéteinek történelme az orrpolippal ellentétben nem több évezredes sztori. Elsőnek Vesalius és Fallopius említi a homloküreget Galenusra hivatkozva, és 1564-ben Paré lehetett az első, aki betegséget (mucocele) is leírt benne. 1704-ben Lettre trephinálta, azaz lecsapolta az üreget. Az első, igazán feltárásnak nevezhető beavatkozás 1750. környékére tehető, ekkor Runge obliterálta, gyakorlatilag kitömte zsírszövettel a homloküreget a későbbi gyulladások elkerülésére. Ehhez képest az első hivatalos és részletes műtéti leírásra 1870-ig kellett várni, amikor is Wells külső, sőt koponyaűr felőli behatolásból távolított el egy mucocele-t a homloküregből. 1884-ban Ogston feltágította a homloküreg szájadékához vezető utat (recessus frontalis), szintén külső behatolásból. Vele majdnem egyidőben Luc is hasonló beavatkozást végzett, ezért később Ogston-Luc műtétként nevezték el ezt az operációt.

Ekkortájt, az 1800-as vége felé relatíve gyorsan fejlődött a homloküreg műtéteinek technikája, 15-20 éven belül fontos előrelépések történtek. Például Schaeffer 1890-ben már az orrüreg felől jutott fel a homloküregbe, Jansen pedig 1893-ben javasolta az elülső rostasejtek kitakarítását is a jobb eredmény érdekében, hiszen a homloküreg ide szájadzik be. Kuhnt 1895-ben elvette a homloküreg elülső falát, és ő is obliterálta az üreget zsírszövettel. Ha ez nem volna elég, Riedel 1898-ban az alsó falat is elvette, hogy a homloküreg teljesen megszűnjön. Nyilván ezek a műtétek komoly kozmetikai hátránnyal jártak, de hát az elsődleges szempont a gyógyítás volt, a küllem csak másodlagos szerephez jutott. Mégis, a jobb kozmetikai eredmények miatt Killian 1903-ban azt javasolta, hogy a szemöldökívnek megfelelően egy csontlécet hagyjunk meg, hogy ne süppedjen be a homlok. Szintén ő ajánlotta, hogy egy nyálkahártyalebenyt forgassunk be a homloküreg szájadékába a hegesedés elkerülése végett. Ezt szokták később Uffenorde-nak tulajdonítani, pedig nem ő volt a tettes.

Ezek után egy konzervatívabb éra következett, legalábbis újra előtérbe kerültek a kevésbé invazív, minél kisebb ártalommal járó, elsősorban orron keresztül történő beavatkozások. Azonban az akkor technikai felszereltség mellett ezek a külső feltárású műtéteknél veszélyesebbek voltak, így végül a Jansen-Ritter féle beavatkozás, illetve később ehhez csatlakozva a Lynch-féle beavatkozás terjedt el inkább, kiemelve az üregi szájadék kitágásának fontosságát. Azonban ez továbbra sem volt tökéletes technika, a hegesdést így is nagyon nehéz volt megelőzni, például a Lynch műtét esetében 30% fölötti volt a homloküreg ismételt lezáródásának aránya. Boyden ezt egy 4 hétre behelyezett szilikoncsővel próbálta meggátolni több-kevesebb sikerrel.

Az újabb áttörést az ún. osteoplasticus műtét jelentette, amihez hasonló beavatkozásokkal már a 19. század végén is kísérleteztek. Ennek lényege, hogy a szemöldök felett, vagy a hajas fejbőr határán felemeljük a bőrt, majd a csonthártyát is részben átvágva a homloküreg elülső falát ajtószerűen kinyitjuk, kitakarítjuk az üreget, feltágítjuk a szájadékot, majd visszazárjuk a csontot, így nem marad vissza kozmetikai probléma sem. Goodale és Montgomery 1958-ban számolt be egy sikeres műtéti sorozatról, az adta a lökést az elterjedésnek. Manapság a külső feltárású műtétek közül messze ez a legjobb megoldás.

Szerencsére az 1980-as évek vége óta tudunk még ennél is jobbat, ez pedig az endoszkópos műtét, a FESS műtét. A jó optikának köszönhetően ma már az esetek szerintem legalább 95%-ában az orron belül meg tudjuk oldani a homloküreg betegségeit, és ez jó hír, mert ennek például szépészeti hátránya nincsen, mivel kívülről nem marad nyoma. Csak akkor folyamodunk külső műtéthez, ha nem tudjuk endoszkóppal megoldani.


Homloküreg témában ajánlott irodalom a Kountakis - Senior - Draf: The frontal sinus című könyve, és a Kennedy-féle Diseases of the sinuses is.


 

Az idén előbbre tolódott az éves nyári szabadságom, és a nyaralás első felében, a következő 10 napban biztos nem lesz új bejegyzés. Utána úgysem fogom kibírni, hogy ne írjak, de csak július közepétől lesznek újra rendszeresen bejegyzések.

Akik ezalatt sem akarnak unatkozni, és hiányzik nekik a fül- orr- gégészet, azoknak javaslok pár nemrég felfedezett hasznos dolgot:

Medifiles
Ezt az oldalt szerb kollégáknak köszönhetjük, remélem a jogdíjproblémák elkerülik őket...

Hasonló jókat kívánok az ORL-HNS görög blognak is. Minél előbb érdemes ellátogatni oda azoknak, akik jó szakmai anyagokat akarnak letölteni.

Valamint nemrég találtam egy jó amerikai fül- orr- gégészeti blogot is: ENT & Allergy Specialist



És hát van több facebook-os jóság is:

- Az Otolaryngology update blog a facebookon
- A Debreceni Egyetem saját anyagából dologzó Earpathology facebook oldal

Vannak kifejezetten jó, a fül- orr- gégészetnek szentelt facebook csoportok is. Viszonylag aktív és családias társaság pont a fent említett Medifiles csoport. Még aktívabb, napi több esetbemutatással, egy rakás megosztott szakmai anyaggal az ORL FOR ALL, és az ENT TODAY csoportok.
Vicces, de nemrég meghívást kaptam a jordán fül- orr- gégészeti társaság facebook csoportjába is (Jordan ORL-HNS Group), mint tiszteletbeli jordán.

Végül, de nem utolsó sorban, a rendelőnk is ott van ám a facebook-on, a blogbejegyzések mellett egyéb fül- orr- gégészeti tartalommal:

ENT House Budapest

Pár napja skót kollégák publikáltak egy cikket, amelyben a gyermekek gyakori orrvérzésének próbáltak meg jobban utánajárni szövettan szintjén. 5 olyan gyermeknek vettek szövettani mintát az orrából, akinek szabad szemmel is látható kitágult erek voltak az orrsövényen, gyakori orrvérzés miatt keresték fel a fül- orr- gégészt, és nem találtak más betegséget az orrvérzésük hátterében. A szövettani vizsgálat elvékonyodott falú arteriolákat és hajszálereket mutatott, melyek környezetében krónikus gyulladásra utaló fehérvérsejt-infiltrációt lehetett látni, valamint laphám-metaplasiát.

A cikk szerzői egy korábbi tanulmányukban már felvetették, hogy akár Staphylococcus aureus fertőzés is vezethet gyermekkori orrvérzéshez, tulajdonképpen ezt próbálták meg alátámasztani ezúttal szövettani oldalról. Ezúttal a folyamatot is felvázolták:
1. Staphylococcus aureus kolonizáció az orrnyálkahártyán, a baktérium megtelepszik helyben
2. Krónikus gyulladás alakul ki pörk képzödéssel és érújdonképződéssel
3. A gyerek emiatt kaparja az orrát, ami megerősíti a 2. pontot, ördögi kör alakul ki
4. Az erek fala elvékonyodik, és kialakul a visszatérő orrvérzés

Simán lehet benne valami. A szerzők azt ajánlják, hogy helyi fertőtlenítő orrkenőccsel kezelve lehet legjobban megelőzni a fentiek miatt az orrvérzést. Szerencsére a már kialakult orrvérzést sem annyira nagy kaland ellátni, és a gyerekek általában elég jól tűrik. Érzéstelenítés után legfeljebb csak kis csípést szokás érezni, mást nem. Nekem is csinálták, úgyhogy tudom mi a helyzet a beteg oldaláról is.

A fenti címmel írt egy bejegyzést Ves Dimov dr. az Allergy Notes blogján pár nappal ezelőtt, de ezt a kérdést egyébként már én is érintettem korábban.

Szerintem az egyik legfőbb ok az, hogy túl sterilen nőnek fel a gyerekek. Emiatt nem érintkeznek eleget kórokozókkal, aminek az lehet a következménye, hogy az immunrendszerük nem érik össze kellőképpen. Dimov dr. is első lehetséges magyarázatként ezt hozta fel, utalva egy 16500 gyermeket vizsgáló, 2011. elején a New England Journal of Medicine-ben megjelent publikációra, melynek az a konklúziója, hogy a farmon felnőtt gyerekek között kisebb eséllyel alakul ki allergiás asztma.

Második lehetséges magyarázatnak az anyai táplálkozást és a gyermek táplálását hozza fel. Tehát a kismamák nem megfelelő táplálékbevitele, vagy az újszülöttek táplálása is befolyásolhatja az allergia kialakulásának esélyét. Például hivatkozik arra, hogy izraeli kutatók úgy találták, hogy ha a gyerekek mogyoróvajat kaptak, akkor kisebb eséllyel alakult ki náluk később mogyoró allergia. Magát a cikket nem találtam, de akár elfogadhatjuk, hogy ez így van. Végül is hihető teória.

Harmadik elmélet az allergénekkel való túlzott találkozás okozta allergia. Dimov dr. utal arra a tényre, hogy fokozott poratka expozíció növeli a poratka allergia kialakulásának kockázatát. Ez első blikkre az első teóriának ellentmond, hiszen ott pont azt írtam, hogy az a probléma, hogy túl sterilen neveljük fel a gyerekeket. De igazából mégsem mond ellent, mert inkább itt is az arany középút nyerhet: se a túl kevés, sem a túl sok allergén nem tesz jót.

Végül, de nem utolsó sorban Dimov dr. a fokozott környezetszenyezést hozza fel, ami megint csak elfogadható magyarázat lehet, mert logikusnak tűnik az immunrendszer fokozott terheléséhez kötött működési zavar.

Végül is, mindegyik jó magyarázat külön-külön is, de még tetszetősebb, ha úgy vesszük, hogy ezek együtt mind hozzájárulnak az egyre inkább terjedő allergiához. Egyik betegnél inkább az egyik, a másiknál a másik a fő ok, nem valószínű, hogy létezik egyetlen, univerzális magyarázat. Kétségtelen, hogy valamelyik (szerintem az első) akár dominálhat. Egyéb ötlete valakinek?

Már elég sokszor írtam az orrdugulásról, például a gyermekkorban előforduló leggyakoribb okokról is, de arról is, hogy maguk az orrdugulás ellen ajánlott orrcseppek rendszeres és eltúlzott használata is paradox módon hosszú távon duguláshoz vezethet. Ezt más néven rhinitis medicamentosanak hívják. Ez is mutatja, hogy egyébként gyógyszerek, méghozzá nem csak orrcseppek is okozhatnak orrdugulást, ami nem túl gyakori dolog, de alkalomadtán előfordulhat.

A duguláshoz vezető mechanizmus nem teljesen olyan az egyéb gyógyszer okozta orrdugulásnál, mint a klasszikus, orrcsepp okozta rhinitis medicamentosa-nál. Egy 2010-es Journal of Clinical and Experimental Allergy cikkben találtam egy jó felosztást a hatásmechanizmust illetően. Itt alapvetően 3 típust különítettek el az amerikai kollégák:
- helyi gyulladásos típus
- neurogén típus
- idiopátiás típus (azaz gőzünk-sincs-hogyan-jön-létre típus)

Az első, a helyi gyulladásos típus legjobb példája az aszpirin indukálta rhinitis, ami elsősorban a ciklooxigenáz rendszeren hat (COX-1 gátlás). A csökkent COX-1 aktivitás csökkent prosztaglandin E2 termeléshez vezet (PG-E2), ami végső soron a Leukotrien C4 (LTC4) szintet emeli, legalábbis aszpirin intoleranciás betegeknél ez az igazolt útvonal.

Ehhez képest a neurogén típusnál az orrnyálkahártya szimpatikus és paraszimpatikus beidegzési egyensúlyának megbomlása áll a háttérben. Elsősorban a szimpatolitikumoknál figyelhető meg ilyen hatás, pl. methyldopanál, clonidinnél. Ezek hatása révén paraszimpatikus túlsúly alakul ki az orrnyálkahártyában, ami duguláshoz és fokozott váladékozáshoz vezethet.

Végül, de nem utolsósorban van a harmadik, tippünk-sincs-hogyan-okozza-a-dugulást típusú gyógyszer okozta rhinitis. Ide sorolják az egyes vérnyomáscsökkentő béta-blokkolók, kalciumcsatorna blokkolók, és vízhajtók okozta dugulást, de szintén ide tartozik a fogamzásgátló hormonkészítmények és az egyes pszichiátriában használatos szerek okozta rhinitis is.

A gyógyszer okozta orrdugulás kezelése elsősorban helyi szteroidos orrspray-vel történik. De a legjobb, ha rájövünk arra, hogy mindez gyógyszer mellékhatás, mert akkor némileg rövidebbre zárjuk az utat. Nem tömjük meg a beteget egy újabb gyógyszerrel, ami csak a mellékhatásra van. Makacs, nem igazán magyarázható orrdugulás esetén érdemes megérdeklődni, hogy szed-e gyógyszert a beteg, és nincs-e köztük valami a fent felsoroltakból, amit esetleg le lehet cserélni másra.
 

Megtaláltam a gépemen egy beteg CT-jét, akinek arcüregi gombatelep (fungus ball) miatt kellett anno ismételten FESS műtétet végezni. Visszatérő bal arcfél teltségérzése volt a hölgynek, és folyamatosan rossz szagú orrváladéka. A CT igazolta a bal arcüreg gombás fertőzését:



Pirossal karikáztam be a bal oldali arcüregben látható hiperdenz elváltozást, amit már előzetesen is gombának gondoltunk, és tényleg az is volt. Érdekességként pedig zölddel bejelöltem az egy korábbi műtét során kiválóan kitágított arcüregi szájadékot (nem én voltam a tettes).

A fenti képen is látható "fungus ball" egy relatíve ártalmatlan gombás fertőzés. Ez persze nem azt jelenti, hogy abszolút jó helyen van az arcüregben egy ilyen gombatelep, de összehasonlítva az immunszuprimált betegeknél, így a cukorbetegeknél is előforduló ún. invazív gombás betegségekkel, nagyságrendekkel jobb indulatú problémáról van szó, ami nem okoz életveszélyes állapotot.

DeShazo és munkatársai 1997-ben egy kritériumlistát állítottak fel, ami alapján el lehet dönteni, hogy fungus ball-ról van-e szó, vagy sem.
Fungus ball-ról van szó, ha:
- Radiológiailag igazolt melléküreg-érintettség van kalcifikációval, vagy anélkül
- Mucopurulens váladék mellett sajtszerű vagy agyagszerű anyag található az arcüregben
- A nyálkahártyától jól elszeparálható gombakonglomerátum van az üregben
- Szövettanilag nem specifikus gyulladás mutatható ki eozinofília, granuloma nélkül
- Szövettanilag kizárható a mélyre terjedő gombainvázió

A fungus ballt ki kell venni, ami az esetek 98%-ában megoldható endoszkóppal, jó esetben az arcüreg természetes szájadéka felől, rosszabb esetben az alsó orrkagyló alól is rásegítve. A maradék 1-2% szájpitvari behatolást, kvázi Luc-Caldwell műtétet igényel. Érdeklődőknek ez egy jó review cikk.

Egy ideje titkos favoritjaim lettek a biofilmek, mondhatni a rajongójuk lettem. Szerintem egy csomó fül- orr- gégészeti betegségért és panaszért ők lehetnek a felelősek. Például az idült melléküreggyulladás (chronic rhinosinusitis - CRS) kapcsán is jelentőséget tulajdonítok nekik, erről írtam is már korábban. Azt gondolom, hogy a CRS-es betegek egy részénél az lehet a probléma, hogy ott a biofilm a melléküregekben, és a szervezet nem tud rendesen megküzdeni vele. Kínlódik, próbálkozik, de csak egy hasztalan nagy immunválasz van, de nem effektív a harc. Persze, hogy ezen belül mi lehet a probléma, azt már nem tudom, bár elég sok vizsgálat arra mutat, hogy a veleszületett immunitással van a baj, és erre az alapproblémára rakódhat rá a biofilm. Persze ez csak egy elmélet, ezért halkan mondom, ráadásul nem is vagyok benne biztos, hogy a CRS az egy és oszthatalan betegség, hanem inkább betegségcsoport. Szóval ha van is az elméletben valami, akkor is nagy eséllyel csak a betegek egy részére igaz ez.

A biofilm és CRS kapcsolatát már egy ideje sokan vizsgálják. Pár napja ausztrál kollégák publikáltak a Laryngoscope-ban egy prospektív, biofilmekre fokuszáló vizsgálatot a CRS miatt végzett FESS műtéteiket elemezve. A betegeik 77%-ában találtak valamilyen biofilmet. Ráadásul a Staphylocuccus aureus monomikróbás formában, vagy polimikróbás biofilm részeként a többi baktérium által kialakított biofilmhez képest kifejezetten rosszabb prognózist jelentett a műtét után. Azaz azoknál a betegeknél, akiknél a műtét közben vett mintán Staphylococcus aureus biofilmet találtak, kevésbé csökkentek műtét után a panaszok, az endoszkóppal látható gyulladásos jelek, és az életminőség sem javult megfelelően. Ez főleg a Haemophilus monomikróbás biofilmekkel összehasonlítva volt szignifikánsan rosszabb, de a több baktériumból álló polimikróbás biofilmeknél is rosszabb volt, ha azok nem tartalmaztak Staphylococcust.

Az a fránya Staphylococcus aureus! Már szuperantigénjei kapcsán is hírbe hozták a CRS-sel, most meg tessék, itt a biofilm vonal is! Csak lehet benne valami, vagy nem?