A homloküreg műtétei nem tartoznak a gyakori fül- orr- gégészeti beavatkozások közé. Ennek az az oka, hogy a homloküreg -például az arcüreggel összehasonlítva- ritkábban gyullad be, és a fertőzések elég jól uralhatók konzervatív, gyógyszeres kezeléssel. Ennek ellenére, ha egy fertőzés nem oldódik meg gyógyszerrel, vagy szövődmény alakul ki, esetleg eleve nem várjuk az adott betegségtől, hogy műtét nélkül meggyógyuljon (pl. mucocele, osteoma, stb.), akkor operációra kerül sor.

A homloküreg és műtéteinek történelme az orrpolippal ellentétben nem több évezredes sztori. Elsőnek Vesalius és Fallopius említi a homloküreget Galenusra hivatkozva, és 1564-ben Paré lehetett az első, aki betegséget (mucocele) is leírt benne. 1704-ben Lettre trephinálta, azaz lecsapolta az üreget. Az első, igazán feltárásnak nevezhető beavatkozás 1750. környékére tehető, ekkor Runge obliterálta, gyakorlatilag kitömte zsírszövettel a homloküreget a későbbi gyulladások elkerülésére. Ehhez képest az első hivatalos és részletes műtéti leírásra 1870-ig kellett várni, amikor is Wells külső, sőt koponyaűr felőli behatolásból távolított el egy mucocele-t a homloküregből. 1884-ban Ogston feltágította a homloküreg szájadékához vezető utat (recessus frontalis), szintén külső behatolásból. Vele majdnem egyidőben Luc is hasonló beavatkozást végzett, ezért később Ogston-Luc műtétként nevezték el ezt az operációt.

Ekkortájt, az 1800-as vége felé relatíve gyorsan fejlődött a homloküreg műtéteinek technikája, 15-20 éven belül fontos előrelépések történtek. Például Schaeffer 1890-ben már az orrüreg felől jutott fel a homloküregbe, Jansen pedig 1893-ben javasolta az elülső rostasejtek kitakarítását is a jobb eredmény érdekében, hiszen a homloküreg ide szájadzik be. Kuhnt 1895-ben elvette a homloküreg elülső falát, és ő is obliterálta az üreget zsírszövettel. Ha ez nem volna elég, Riedel 1898-ban az alsó falat is elvette, hogy a homloküreg teljesen megszűnjön. Nyilván ezek a műtétek komoly kozmetikai hátránnyal jártak, de hát az elsődleges szempont a gyógyítás volt, a küllem csak másodlagos szerephez jutott. Mégis, a jobb kozmetikai eredmények miatt Killian 1903-ban azt javasolta, hogy a szemöldökívnek megfelelően egy csontlécet hagyjunk meg, hogy ne süppedjen be a homlok. Szintén ő ajánlotta, hogy egy nyálkahártyalebenyt forgassunk be a homloküreg szájadékába a hegesedés elkerülése végett. Ezt szokták később Uffenorde-nak tulajdonítani, pedig nem ő volt a tettes.

Ezek után egy konzervatívabb éra következett, legalábbis újra előtérbe kerültek a kevésbé invazív, minél kisebb ártalommal járó, elsősorban orron keresztül történő beavatkozások. Azonban az akkor technikai felszereltség mellett ezek a külső feltárású műtéteknél veszélyesebbek voltak, így végül a Jansen-Ritter féle beavatkozás, illetve később ehhez csatlakozva a Lynch-féle beavatkozás terjedt el inkább, kiemelve az üregi szájadék kitágásának fontosságát. Azonban ez továbbra sem volt tökéletes technika, a hegesdést így is nagyon nehéz volt megelőzni, például a Lynch műtét esetében 30% fölötti volt a homloküreg ismételt lezáródásának aránya. Boyden ezt egy 4 hétre behelyezett szilikoncsővel próbálta meggátolni több-kevesebb sikerrel.

Az újabb áttörést az ún. osteoplasticus műtét jelentette, amihez hasonló beavatkozásokkal már a 19. század végén is kísérleteztek. Ennek lényege, hogy a szemöldök felett, vagy a hajas fejbőr határán felemeljük a bőrt, majd a csonthártyát is részben átvágva a homloküreg elülső falát ajtószerűen kinyitjuk, kitakarítjuk az üreget, feltágítjuk a szájadékot, majd visszazárjuk a csontot, így nem marad vissza kozmetikai probléma sem. Goodale és Montgomery 1958-ban számolt be egy sikeres műtéti sorozatról, az adta a lökést az elterjedésnek. Manapság a külső feltárású műtétek közül messze ez a legjobb megoldás.

Szerencsére az 1980-as évek vége óta tudunk még ennél is jobbat, ez pedig az endoszkópos műtét, a FESS műtét. A jó optikának köszönhetően ma már az esetek szerintem legalább 95%-ában az orron belül meg tudjuk oldani a homloküreg betegségeit, és ez jó hír, mert ennek például szépészeti hátránya nincsen, mivel kívülről nem marad nyoma. Csak akkor folyamodunk külső műtéthez, ha nem tudjuk endoszkóppal megoldani.


Homloküreg témában ajánlott irodalom a Kountakis - Senior - Draf: The frontal sinus című könyve, és a Kennedy-féle Diseases of the sinuses is.