Bejön egy beteg a rendelőnkbe, van egy régóta ismert, hátsó negyedekre korlátozott dobhártya perforációja, és egy átlag 15-20 dB-es vezetéses halláscsökkenése. Az ember szájában összefolyik a nyál, a világ legegyszerűbb fülműtéte, simán megoldjuk a problémáját. Aztán, hogy-hogy nem, műtét után hónapokkal is a beteg csak panaszkodik, hogy javult a hallása, de nem lett tökéletes, érzi a két füle közti különbséget, ami zavarja. Kontrollvizsgálat, szerencsére a dobüreg zárt, már azt sem látni, hol volt a perforáció, de a kontroll hallásvizsgálaton tényleg van egy átlag 10 dB-es maradvány gap. A francba, ennél sokkal rosszabb helyzetekben is nullára sikerült zárni a lég-csont közt, illetve ha nem is, akkor sem zavarta a beteget a maradvány halláscsökkenés.

A fenti eset hátterében két tényező is áll. Egyrészt a beteg érzékenysége, ami egyéni faktor és nehéz vele mit kezdeni. Valaki 30-40 dB-es halláscsökkenéssel is úgy járkál, hogy azt mondja, hogy semmi nagy baj nincs a hallásával, minden rendben van, jó ez így, másokat pedig a legkisebb mérhető halláscsökkenés is zavar. A másik tényező talán érdekesebb, legalábbis fülsebészeti szempontból. Arról van szó, hogy vajon milyen eséllyel tudjuk nullára zárni a lég-csont közt egy mezei dobhártya lyuk esetén. Azt gondolhatjuk, hogy nagyon jó eséllyel, hiszen nagyon ritkán van panasz műtét után a halláscsökkenésre. Ugyanakkor ez a tény, mármint hogy ritka a panasz, lehet, hogy mégiscsak az egyéni érzékenységen alapul. Ugyanis nullára zárni a gap-et nem is okvetlen annyira könnyű.

Érdemes verzátus emberek véleményét meghallgatni, elolvasni erről a kérdésről. Ilyen például Thomas Linder, aki Ugo Fisch tanítványa és utóda, és ha valaki, hát ő tudja nullára zárni a lég-csont közt. De az a helyzet, hogy ő sem mindig tudja, sőt, és ezt be is vallja. Pár éve publikált a munkacsoportja egy cikket erről az Otology & Neurootology-ban, és igencsak meglepő számok jöttek ki. Ha tippelni kellene, én biztos nem gondolnám, hogy csak 20%-ban sikerült 0-ra zárniuk a lég-csont közt (!!!!), és 80%-ban 10 dB-en belülre hozni a gap-et. Ha valami, ezek mellbevágó számok. Ha Linderék ezt tudják, akkor mi mit tudunk? Másik oldalról viszont azért a myringoplastica nem akkora kunszt, mármint adott esetben el lehet érni ilyen eredményeket másoknak is, sőt, túl is lehet szárnyalni. De nem szabad okvetlen bíznunk abban, hogy 0 lesz a gap.

A klasszikus cholesteatoma sebészet egyik alapszabálya, hogy mivel nem zárható ki, hogy az első műtét során sikerül teljesen eltávolítani a cholesteatomát, ezért a műtétet alapvetően kétlépcsősre kell tervezni. Mindig legyen egy ún. második, ellenőrző szakasz, kb. fél - 1 évvel az első műtétet követően. Ez a betegség szempontjából a legbiztosabb eljárás. Újra kinyitjuk a fület, és megnézzük, hogy van-e betegség, és ha van, újra megpróbáljuk megoldani.

Ugyanakkor ez egy jelentős macera is: újabb műtét a maga velejáróival, úgymint kellemetlenségek, lehetséges szövődmények, kiesés a munkából, várólista növekedés, stb. Ehhez még az is hozzájön, hogy ráadásul -szerencsére- nem minden esetben újul ki a cholesteatoma, tehát sokszor feleslegesen végezzük el a második szakasz műtétet. Hogy pontosan ennek mennyi az esélye, azt nagyon nehéz megmondani. Rengeteg vizsgálat volt ebben a kérdésben, és az eredmények a közel 0 és a bőven 50% fölötti kiújulás arányról számolnak be. Mondjuk ha valami, akkor biztos nem 0, de mindenesetre nehéz hiteles pontosabb adatot mondani.

A kiújulási problémára valamennyire megoldást jelent a nyitott technikás fülműtét, ami Bauer Professzor Úr szavaival élve valójában egy kifelé drenáló cholesteatoma. Viszont a nyitott technika funkcionális hátrányt jelent a betegnek, pl. nem ajánlott, hogy utána valaha víz menjen a fülbe, illetve jó eséllyel a hallást sem tudjuk feljavítani, valamint kozmetikai hátrányt is jelenthet a jelentősen feltágított hallójárat-bemenet miatt. Ennek kiküszöbölésére lett kitalálva az ún. mastoid obliterációs technika, ami viszont elég nehézkes, a korai posztoperatív szakban fertőzésveszélyes, illetve ha mégis ki kell nyitni a fület később, akár jelentős tájékozódási kihívást is okozhat, legalábbis a régi lebenyes megoldások, mint pl. a Palva lebeny. Valamint szinte az a legfontosabb hátránya a nyitott technikával szemben, hogy sokkal nehezebb sima fülvizsgálat kapcsán megítélni, hogy lehet-e gyanú kiújulásra, vagy sem.

Szerencsére idővel a képalkotó vizsgálatok hatékonysága folyamatosan javul, így jelenleg már egy speciális MRI vizsgálattal (non-echo-planar diffusion weighted imaging - non-EPI DWI) már egész elfogadhatóan meg lehet mondani, hogy van-e cholesteatoma kiújulás rejtett helyeken a középfülben, vagy sem. Ez mostanra már olyan hatékonyságot kezd elérni, hogy megkérdőjeleződött a második szakasz okvetlen szükségessége. Ami miatt ezt az egészet leírtam, az az, hogy a TRIO - Best Practice szekcióban pontosan ezzel jöttek elő: "Cholesteatoma: Is a Second Stage Necessary?" címmel jelent meg a legújabb best practice ajánlás. Ahol egyébként végül is az a rendkívül diplomatikus javaslat született, hogy nem szükséges rutinszerűen, minden esetben második szakasz, csak válogatott esetben. Közelebbről: "Second-look procedures should be used for patients when complete removal of the disease is uncertain", szóval ha úgy érezzük, hogy nem volt ablasztikus a műtét.

Ez így nem túl nagy segítség, na. Kicsit utánamentem, és azért a Laryngoscope-ban megjelent, kicsit hosszabb Best Practice cikk egyik hivatkozása ad némi segítséget a szubjektív orvosi döntéshez: úgy találták nashville-i kollégák, hogy a cholesteatoma beterjedése a sinus tympaniba, illetve az incus destrukciója jelentősen megnöveli a kiújulás esélyét, tehát ezek például olyan objektív faktorok lehetnek, amik javallatai lehetnek a második szakasz elvégzésének. Ez is csak egy tanulmány, tehát nem lehet azt mondani, hogy agyonvizsgálták a kérdést, és úgy adtak ki ajánlást, de azért valami. Mindenesetre hivatalosan is ránk hagyják, nyissuk ki megint, vagy sem, ahogy tetszik, de úgy tűnik, hogy a régi rutin, az automatikus második szakasz megkérdőjeleződött, pláne MRI elérhetőséggel.

Korábbi Best Practice posztok:
Műtéti megoldás visszatérő arcüreg gyulladás esetén
Rutinszerű nyelőcső tükrözés ismert fej-nyaki carcinoma staging során
A ventillációs tubus optimális helyéről, más megközelítésből
Antibiotikum profilaxis tiszta nyaki onkológiai műtétekhez

Mint kérdés, sajnos elő szokott fordulni orrsövényműtét kapcsán, hogy mikor lehet újra dohányozni. Igazából soha, pont jó alkalom lenne a leszokásra. De ha ez mégsem megy, akkor legalább 3-4 hetet illik hagyni. A dohányzás ugyanis legalább 3 módon ronthatja a sebgyógyulást. Egyrészt - és talán ez a legfontosabb - érszűkítő hatású, és ezáltal lassabban és nem megfelelően gyógyulhat össze a szétszedett orrsövény. Másrészt a füst irritálja a nyálkahártyát, felesleges, túlzott helyi gyulladásos reakció lép fel, és a gyulladásnak mindig van egy pusztító jellegű komponense. Emellett a dohányfüst gátolja az orrnyálkahártya csillószőreinek működését, ami miatt romlik a normális sebváladék elszállítása, pangani fog a váladék, ami a felülfertőződés melegágya.

Egyébként ezek elsősorban elvi dolgok. Valójában erre vonatkozóan elég kevés a szakirodalom, tehát az egész fenti bekezdést úgy kellett volna kezdeni, hogy "azt gondoljuk", vagy pedig "azt gondolom", de nem igazán tudjuk biztosra. Viszont azért pár kutatás már történt ez ügyben, például a csillószőrökre vonatkozóan, illetve a sebgyógyulás kapcsán. Ez utóbbi azért is érdekes, mert ebben a studyban egyértelműen gyakrabban alakult ki perforáció a dohányzóknál, mint a nemdohányzóknál műtét után. Ami általában nem tragédia, de találkoztam már olyan beteggel, akinek megkeserítette az életét a lyukas orrsövény. Szóval még ha nem is sorolható fel ezer bizonyíték a dohányzás ellen, de biztos, hogy jót nem tesz.

A Pfapa-szindróma egy jellemzően 2-5 éves életkorban kezdődő, visszatérő, 3-6 napig fennálló lázzal járó, szájnyálkahártya fekélyekkel, nyirokcsomógyulladással kísért tünetegyüttes. Serdülőkorra spontán gyógyulás várható, az eseték 15%-ban felnőtt korban is megmaradhatnak a tünetek. Eredetileg Marshall írta le a betegséget 1987-ben, majd 1989-ben módosították Marshall-szindrómáról Pfapa-ra, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a periódikus láz, mint legfőbb jellegzetesség.

Diagnosztikus kritériumok (Thomas-kritériumok, 1999):

I. szabályos időközönként ismétlődő, legalább 3 alkalommal visszatérő lázas epizód, amely minimum 5 napig tart

II. az alábbi háromból legalább egy tünet jelenléte a láz mellett: a.,pharyngitis b.,nyirokcsomógyulladás c.,aphták

III. az egyes epizódok között jó általános állapot és normál növekedés

IV. a lázas epizódok alatt CRP emelkedett, de az epizódok között normál tartományban, neutropenia nem jellemző

A betegség pontos pathogenesise tisztázatlan, vélhetően citokindiszfunkcióval járó immunmediált megbetegedés, amelynél a családi halmozódás öröklődő jellegre utal. Cheung és mtsai 2017 januárban megjelent közleményükben a CARD8 és NLRP3 gének variánsait hozták összefüggésbe a megbetegedéssel.

A konzervatív kezelésben a leghatékonyabb a kortikoszteroidok használata, amely nem előzi meg a láz visszatérését. Irodalmi adatok szerint a mandulaműtét elvégzése sok esetben komoly javulást eredményez, azonban máig tisztázatlan, milyen kritériumok alapján javasolható a műtét.

2010-ben Garavello és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy csak azokban a válogatott esetekben indokolt a mandulaműtét, amikor a megbetegedés határozott életminőség romlással jár és a konzervatív kezelésre rosszul reagál.

Lantto és mtsai egy 2016 decemberben megjelent közleménye szerint azokban az esetekben hatékonynak bizonyult a tonsillectomia, akiknél rendszeresen ismétlődő lázas epizódok követték egymást és a klasszikus Thomas kritériumok nem teljesültek. A betegség késői kezdete (5 éves kor felett) vagy önállóan csak a láz megléte fel kell vesse Pfapa-szindróma lehetőségét és ilyen esetekben javasolt a tonsillectomia.

Szintén 2016 decemberben jelent meg Windfuhr tonsillectomia indikációit áttekintő, számos tanulmányt feldolgozó közleménye, amelyben hangsúlyozza, hogy a Pfapa-szindróma a gyermekek tekintélyes hányadában egy spontán gyógyuló, szteroid kezelésre jól reagáló megbetegedés. A tonsillectomia indikációja gyenge lábakon áll, ezért a beavatkozás hatékonyságának elbírálásához további kutatások szükségesek.

Vanoni és mtsai 2016 áprilisban megjelent közleményében szintén hangsúlyozzák a műtéti kockázat mérlegelését és csak szelektált esetekben javasolnak tonsillo-adnotomiát, amikor az egyes epizódok között nagyon rövid idő telik el, vagy a szteroid kezelés nem hatékony.

Összefoglalásként elmondható, hogy a Pfapa-szindrómában szenvedő gyermekeknél a mandulaműtét rutinszerű elvégzése nem indokolt, a műtéti kezelés válogatott esetekben bizonyítottan állapotjavulást eredményez, azonban további vizsgálatok szükségesek, hogy egységes álláspont alakuljon ki a műtéti indikációt illetően. 

 Forrás:

PFAPA syndrome: a review on treatment and outcome Federica Vanoni, Katerina Theodoropoulou and Michaël Hofer; Pediatric Rheumatology, 2016n14:38; DOI:10.1186/s12969-016-0101-9 Indications for tonsillectomy stratified by the level of evidence

Jochen P. Windfuhr^*,1

Long-Term Outcome of Classic and Incomplete PFAPA (Periodic Fever, Aphthous Stomatitis, Pharyngitis, and Adenitis) Syndrome after Tonsillectomy. Lantto U¹, Koivunen P², Tapiainen T³, Renko M³.

Marshall’s syndrome or PFAPA (periodic fever, aphthous stomatitis, pharyngitis, cervical adenitis) syndrome Authors: Dr Marco Berlucchi1 and Dr Piero Nicolai Creation date: January 2004

Még tavaly tavasszal kaptam egy felkérést, hogy mint az internettel az átlagorvosnál többet foglalkozó klinikus, írjak egy cikket a net áldásos és kevésbé jótékony hatásairól az egészségügyi ellátásban. Kézenfekvőnek tűnt, hogy az interneten fellelhető egészségügyi információ minőségével foglalkozzak. Ugyanis én elkötelezett híve vagyok az online egészségügyi felvilágosításnak és menedzsmentnek, de nem lehet szó nélkül elmenni olyan jelenségek mellett, hogy a fejfájás kapcsán szinte az agydaganatról lehet a legtöbbet olvasni, vagy hogy az internet tele van kuruzslókkal, és ellenőrizetlen tanácsokkal.

Szóval ezt szem előtt tartva, kolléganőmmel és bloggertársammal, Varga Zsuzsival, írtunk egy cikket "Online egészségügyi információ: pozitívumok, problémák, megoldások" az Orvostovábbképző Szemlébe, ami januárban jelent meg nyomtatásban, és most már teljes terjedelmében elérhető a fenti linken az OTSz honlapján is. Az elolvasáshoz regisztráció szükséges, más nem. Reméljük, hogy hasznos lesz másoknak is!

Úgy alakult, hogy hétfő hajnalban operáltam egy otogén meningitises beteget, akinek egy sima akut középfülgyulladásból lett agyhártyagyulladása. Vagyis középfülgyulladásból mastoiditise lett, és utána a meningitis, mindez kb. 3 nap leforgása alatt. Otogén agytályoggal már találkoztam korábban is, de meningitissel még nem. Mindenesetre nem volt kérdés, hogy rögtön műtét, ahogy behozta a mentő, hiába volt hajnali 4. A család meg főleg azon aggódott (jogosan), hogy vajon nem Meningococcus okozza-e, kisgyerek is van a családban, meg hát eleve. Szerencsére a liquorból rögtön kitenyészett egy kb. mindenre érzékeny Streptococcus pneumoniae, ez ezt a kérdést rövidre zárta.

Az aggodalom tükrében tényleg érdekes, hogy az irodalom mit ír a kórokozókról és a műtéti megoldásról. Főleg egy 2007-ben, "Role of surgery in the management of otogenic meningitis" címmel a JLO-ban megjelent izraeli cikk keltette fel az érdeklődésemet, elsősorban pont a címe miatt. Amúgy jól össze van benne szedve hivatkozások formájában, hogy az otogén meningitis esetében rendkívül ritka a Neisseria, szinte mindig Streptococcus pneumoniae, vagy Haemophilus influenzae okozza, legalábbis az akut középfülgyulladásos betegeknél. A krónikus középfülgyulladás talaján kialakult agyhártyagyulladás már más tészta, ott érdekes módon Klebsiellát és Proteust ír. Így legalábbis nem a legrosszabbra kell gondolni egy meningitissel szövődött középfülgyulladás kapcsán, bár nyilván a legrosszabb szcenáriót kell szem előtt tartani a beteg menedzselését illetően.

Ami már kevésbé tetszett a cikkben, és pont ezért említésre méltó, tanulságos, hogy szembemegy a sok évtizedes gyakorlattal, ami a mielőbbi műtétet javasolja. Konkrétan ezt írják: "Surgery is indicated only in patients who fail to respond adequately to antimicrobial therapy in the first 48 hours". Önmagában az, hogy valaki szembemegy egy több évtizedes berögzüléssel még nem okvetlen baj. Hiszen az ellentmondás az egyik motorja a fejlődésnek. De ez az "ajánlás" több sebből is vérzik. Egyrészt összesen 3 beteg adatait dolgozták fel, és mondjuk ez alapján kicsit merész ajánlásról beszélni, egy dogmadöntögető ügyben pláne. Másrészt mint az a fenti idézetből is kiderül, azt ajánlják, hogy várjunk a műtéttel, és csak akkor operáljunk, ha nem javul antibiotikumra a beteg állapota. Viszont ebből a 3 betegből 1 meghalt. Óvatosan merem csak felhozni, hogy vajon nem élne-e az az egy beteg is, ha nem várakoznak a műtéttel, és egyből feltárják és szanálják a gócot a fülében. Ez a legkomolyabb kérdés bennem a cikk kapcsán. Végül, az első betegük esetében nem végeztek műtétet a meninigits kapcsán, hanem 1 hónappal később, mikor már meggyógyult, elektív fülműtétet végeztek, utólag. Ráadásul ez egy sima akut középfülgyulladás szövődmény volt, nem is egy krónikus fül. Akkor minek utólag az elektív műtét?

Összességében viszont durva, hogy egy vacak, mindenre érzékeny Pneumococcus ilyen rohadt betegséget tud csinálni még 2017-ben is. Még mindig lehet izgulni a betegért, nem lejátszott ügy.

Szerintem mindenki látott már olyan mandulaműtét utóvérzőt, aki a felvétel pillanatában nem vérzett, és nem is látszódott, hogy honnan volt a vérzés. Pont ezt a szituációt járja körül egy most megjelent bostoni kutatás, és egyértelműen arra teszi le a voksot, hogy igenis ezeket a betegeket megfigyelésre benn kell tartani, mert náluk a betegek 11 %-a ismét vérzett a megfigyelési időszakban, és ez a második vérzés az esetek 84 %-ában 24 órán belül ismétlődött meg. Azaz ha csak egy napra is felvesszük a beteget obszervációra, nagyon nagy eséllyel definitíven el fogjuk tudni őket látni. Ráadásul egy nem túl régi Laryngoscope közlemény szerint még ennél is több esetről lehet szó, ugyanis ott azt mérték, hogy az utóvérző betegek 17,5 %-ánál ismétlődött meg a vérzés később.

Eleve az utóvérzés esélye egy kellemesen tág intervallumban értelmezhető csak. Bár általánosságban olyan 3-5 % körülire tehető az utóvérzések aránya, feltehetően ennél többször fordul elő, csak a betegek nem minden esetben fordulnak orvoshoz. Sőt, van olyan amerikai kutatás is, ami pont az orvos által nem látott eseteket is belevéve 17 %-ra teszi az utóvérzés arányát. Az utóvérzés márpedig nem játék, akár az életet is veszélyeztetheti, körülbelül 1 : 7.000 és 1 : 170.000 eséllyel halálos lehet (cikk). Szóval nem tűnik túlzott biztosításnak, ha az elsőre definitíven el nem látható beteget a szemünk előtt tartjuk.

Az utóbbi években felértékelődött a Fusobacteriumok szerepe a torok-és mandulagyulladásban. Pl. 2 éve már írtam arról, hogy egy amerikai kutatás szerint a felnőttek tüszős mandulagyulladása hátterében többször volt kimutatható a Fusobacterium, mint a Streptococcus pyogenes, vagy hogy egy dán tanulmány azt igazolta, hogy a tinédzserkori mandula körüli tályogok nagyobb részéből Fusobacterium tenyészett ki.

Ehhez kapcsolódik az a friss, a Journal of Clinical Microbiology-ban megjelent amerikai study, ahol viszont azt írják, hogy kisgyermekkorban, 10 évesnél fiatalabb gyerekeknél szinte elenyésző, 2% alatti a Fusobacterium előfordulása, és a 14-20 évesek között is "csak" 13,5%. Az idézőjel annak szól, hogy ez azért nem kevés, minden 7-8. beteget jelenti, viszont legalábbis nem a többséget, akiknél eszerint mégiscsak a GAS (A csoportú Streptococcus) dominál. Ennek a mindennapokban inkább a Lemierre szindróma kapcsán van jelentősége, ami a vena jugularis interna szeptikus trombózisa, és ezt a Fusobacterium okozza. Nem túl gyakori, de néha előfordul, és speciel 2 ilyen esetet láttam eddig. A betegeknek a torokfájás mellett/után fájni kezdett egyik oldalon a nyaka, meg is duzzadt kicsit, jobban mondva feszessé vált, és nagyon nyomásérzékennyé. Először mindkét esetben azt hittük, hogy mély nyaki fertőzésük indul, de aztán a képalkotó ezt kizárta, viszont a trombózist az ultrahang igazolta. A antibiózison kívül más terápiát nem igényel ez a probléma, de fel kell ismerni, mert kezelés nélkül egy szeptikus trombus a vena jugularis internában legalábbis nem egy életbiztosítás.

Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy van egy olyan tendencia is főleg az USA-ban, hogy streptococcus rapid teszt alapján kell adni antibiotikumot: ha az negatív, akkor nem is kell antibiotikum, mert nem lényeges kórokozóról lehet csak szó. Nos, a Fusobacterium nem ez a kategória, ezzel a mozgalommal nem értek egyet, remélem ez meg fog változni. Értem a célját, objektív eredmények, és nem pedig az orvosi intuíció vezesse az antibiotikum adását, de ez a rendszer mondjuk úgy, hogy nem tökéletes.

Elnyerni és megtartani egy gyermek bizalmát nagy felelősség. Mi sem örömtelibb egy szakembernek, ha egy gyerkőc a szüleit lehagyva, fülig érő mosollyal jön be a rendelőbe és pattan fel a vizsgáló székbe önként és dalolva. Az együttműködést nagyban elősegíti, ha a kis betegek aggodalmait, szorongását csökkenteni tudjuk azzal, hogy felkészítjük őket arra mi fog történni.

Összeszedtünk néhány mesét középfülgyulladásról, mandulaműtétről, nagyobbak részére ismeretterjesztő kiadványokat, ami hasznos lehet az orvosi vizsgálat, beavatkozás előtt. 

1. Bartok Erika: Bogyó és Babóca - A fülgyulladás (Pagony Kiadó)

 2. Richard Scarry - Volt egyszer egy Tesz-Vesz Város, Látogatás a kórházban (Móra Kiadó)

 3. Hohol Ancsa - Boris Juli: Terka és a mandulakaland (Móra Kiadó)

4. Bartos Erika: Anna, Peti, Gergő - Játsszunk együtt! - A fülgyulladás (Alexandra)

5. Christian Tielmann - Barátom Berci - Berci a doktorbácsinál (Manó Könyvek)

6. Marék Veronika - Boribon beteg (Pagony)

7. Ismeretterjesztő könyvek nagyobb gyerekeknek:

Testünk (Scolar sorozat) - Ravensburger

Albert Barillé - Egyszer volt... Az emberi test képes enciklopédiája (Manó könyvek)

Richard Walker - Az emberi test (Park Könyvkiadó)

Megjelent a legfrissebb USA (AAO - HNS) ajánlás a fülzsír kezelésére. Az egyik leghasznosabb, hogy a szakmai javaslatok mellett megfogalmaztak betegeknek szóló tanácsokat is, és ennek egy részét szeretném most én is itt közzétenni. Nagyrészt arról van benne egyébként szó, hogy mit NE csináljanak a betegek a fülzsírral kapcsolatban.

Tehát ezt (ne) tegyék a betegek, ha azt gondolják, hogy fülzsírral kapcsolatos a panaszuk, vagy meg szeretnék előzni azt:

- Ne tisztítsa túl sokat a fülét! A túl gyakori tisztogatás egyrészt növeli a gyulladás esélyét, másrészt a bedugulás esélyét is növeli. Saját kommentem, hogy szerintem a fülzsír termelődését is valójában fokozza a túl sok tisztogatás, mert a hallójárat bőre mindig érzékeli, hogy eltűnik róla a védő zsír, ezért azt fokozottabban próbálja pótolni.

- Ne használjon fültisztító pálcát, vagy házi eszközöket (hajtű, kulcs, fogpiszkáló, stb.) a hallójáratban, mert csak megsérti vele a hallójárat bőrét, rosszabb esetben a dobhártyát, még rosszabb esetben akár a hallócsontokat is. Sajnos ez utóbbiból is már láttam 2 esetet, az egyik egy 2-3 éves gyerek volt, aki fültisztítás közben kiugrott az anyja öléből, elfutott a fülében a pálcával, aztán elesett, persze rá arra a fülére. A másik egy elítélt volt, akinél felmerült, hogy így akart kijutni egy kicsit a börtönből.

- Ne használjon fülgyertyát, mert semmit sem ér a fülzsír ellen, viszont akár veszélyes is lehet, pl. égési sérülést is okozhat.

- Ha nem múlik a fülpanasza, mindenképpen forduljon szakemberhez. Viszont a sajátos magyar állami egészségügyi környezet kapcsán hozzá kell tenni, hogy a fülzsír nem ügyeleti beavatkozást igénylő dolog, semmi sürgősség nincs benne.

- Különösen nem ajánlott olyan embernek a fül saját tisztítása folyadékkal, mosással otthon, akinek lyukas a dobhártyája, vagy korábban volt fülműtéte.

- A hallókészülék viselőknek a készüléket a gyártó/forgalmazó ajánlása szerint időnként tisztítani szükséges.

Itt eredeti szöveg:

Némi szakmai kiegészítés a kollégáknak, a konszenzus kerekasztal orvosoknak szóló ajánlása:

(1) Az orvosnak el kell magyarázni a fültisztítás helyes módját a betegnek.

(2) Az impaktált cerumen, kvázi fülzsírdugó diagnózis akkor állítható fel, ha a fülbe nézve láthatóan nagy mennyiségű fülzsír van, ami korrelál a panaszokkal (elsősorban dugulásérzés), és/vagy ha a fülpanaszok kapcsán felmerül más fülprobléma, de nem állítható fel diagnózis, mert zavarja a látványt, a dobhártyaképet a cerumen.

(3) A betegnél fel kell deríteni egyéb olyan egészségügyi faktorokat, amik befolyásolhatják a cerumen kezelését, melyek pl. az alábbiak: vérhigító szedése, immmunszuprimált állapot, cukorbetegség, előzetes fej-nyaki sugárkezelés, hallójárat szűkület, csontkinövések, és végül, de talán legfontosabb, hogy van-e ismert dobhártyaperforáció.

(4) Nem kell okvetlen eltávolítani a fülzsírt, ha a beteg panaszmentes, és a fülzsír nem akadályozza meg, hogy rendesen megvizsgáljuk a fület.

(5) Kiemelten kell kezelni azon betegeknél a fülzsír kérdést, akik nem tudnak panaszkodni, pl. kisgyermekek, vagy magatehetetlen felnőttek.

(6) Szintén külön figyelmet kell kapniuk a hallókészülék viselő embereknek, akiknél még inkább számít a fülzsír okozta dugulás.

(7) Akkor és/vagy olyan helyen szabad nekiállni a fülzsírdugó megoldásának, akiknek és/vagy ahol rendelkezésre áll legalább egy modalitás a fülzsírdugó eltávolítására: cerumenoldó anyag, fülmosáshoz szükséges eszközök, manuális eltávolításhoz szükséges eszközök.

(8) A fülgyertyát nem szabad javasolni megoldásnak.

(9) Rögzíteni kell, ha sikerült megoldani a fülzsír okozta dugulást. Ha pedig nem, vagy csak részben múltak a panaszok a cerumen eltávolítása után, további kivizsgálás illetve kezelés szükséges.

(10) Ha nem, vagy csak részben sikerült eltávolítani a cerument, akkor a beteget tovább kell küldeni olyan helyre, ahol meg tudják oldani a problémát.

Ez a bizonyítékon alapuló fülzsír-tudomány.