A nyaki sebekbe illik draint helyezni, hogy letapadjon a sebalapra a felemelt bőr, és hogy leszívjuk a sebváladékot, elkerülve egy lehetséges fertőzésforrást és sebgyógyulási zavart. Az, hogy mennyi ideig maradjon benn a sebben a drain, elég variabilis, helytől, iskolától függ. Egy nap, két nap, három nap szokott lenni, de mindenképpen számít, hogy hány ml sebváladék gyűlik össze. Annyiból érdekes a kérdés, hogy egyrészt azért a betegek nem kifejezetten szeretik, hogy egy cső lóg ki a nyakukból, emiatt jó lenne lehetőleg minél hamarabb kiszedni onnan, másrészt sokszor a kórházi ápolás idejét is csak az határozza meg, hogy meddig van benn a drain.

Most a TRIO Best practice szekcióban erre próbálnak ajánlást tenni new york-i kollégák (What is the optimal time for removing drains in uncomplicated head and neck surgery?). Az a konklúzió, hogy a legtöbb vizsgálat azt javasolja, hogy kevesebb, mint 25-30 ml / 24 óra sebváladék esetén érdemes kivenni a draineket, de valószínű, hogy maximum 50 ml / 24 óra sebváladék esetén sem lenne gond, ha már nem lenne benn cső.

A cikk hivatkozik egy 2010-es brit tanulmányra is, amikor is nem 24, hanem 8 óránként ellenőrizték a draint, és ahol az az eredmény jött ki, hogy a sebváladék az első 8 órában volt a legtöbb, utána drámaian lecsökkent. Később a 8 órás intervallumokban 1 ml / óránál kevesebb hozamot vettek eltávolítási kritériumnak, és ez alapján a betegek 86%-ánál már 24 órával a műtétet követően ki lehetett venni a csövet. Annyi csak, hogy az elemszám nem volt túl nagy (n=43), és hogy a legnagyobb nyaki műtétek nem voltak benne, például nyaki disszekció sem, "csak" pajzsmirigy, parotis, submandibularis nyálmirigy, stb. Tehát legalábbis örökérvényű szabályként, komoly evidencia szinten nem állja meg a helyét ez a megfigyelés.

Ezzel együtt, a maximum napi 30 ml körüli hozam, mint eltávolítási kritérium jónak tűnik, ami időben várhatóan 1-2 napon belüli csőkiszedést jelenthet a betegek nagy részénél. Nyilván lehetnek, lesznek kivételek, de az az ordas közhely itt is megállja a helyét, hogy a kivétel csak erősíti a szabályt.

Korábbi TRIO best practice bejegyzések ITT.

Az elmúlt napokban részt vettem Bernben a 2017-es endoszkópos fülsebészeti tanfolyamon (SEES 2017 - Swiss Endoscopic Ear Surgery course). Ami az endoszkópos fülsebészetet illeti, egyelőre van egy érezhető szkepszis vele szemben, de ez érthető: egy teljesen más megközelítés, műtéti típus, mint amit eddig évtizedek át megszoktunk. Annak idején, 25-30 éve is komoly ellenállás volt az endoszkópos melléküreg műtétekkel szemben, hiszen mindenki jobb esetben mikroszkóppal, rosszabb esetben szabad szemmel operálta a melléküregeket, sokszor külső feltárásból, elfogadható (?) sikerrel. Minek valami új, ha általában a régi sem rossz? Ehhez képest most a melléküreg műtétek több, mint 99%-a endoszkóppal történik. Én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy aki most kezdi a szakmát, a középfülsebészetet már minimum részben endoszkóposan fogja majd végezni érett szakorvosként. Lehet, hogy nem pont ugyanolyan arányban, mint a melléküregek esetében, de a műtéteket igénylő középfülbetegségek nagy része megoldható lenne endoszkóppal.

Hogy mi nem, mik a kontraindikációk, azt Francesco Mattioli, Livio Presutti professzor tanítványa vetítette fel:
- szűk hallójárat
- kiterjedt mastoid érintettség, elsősorban persze cholesteatomáról van szó
- liquorfistula
Minden más középfülproblémát endoszkóppal oldanak meg Modenában, ami azért valljuk be, nem rossz.

Természetesen a legnagyobb sztár maga Livio Presutti volt, aki Európa vezető endoszkópos fülsebésze Modenából, Olaszországból. 3 bemutató műtétet is végzett, egy endoszkópos stapedotomiát, egy secunder szerzett cholesteatomát, végül egy vestibularis schwannomát. Ez utóbbit viszont csak endoszkópos asszisztenciával, de alapvetően mikroszkóppal. Itt fontos megjegyezni, hogy az endoszkópos fülsebészet nem azt jelenti, hogy okvetlen mindent meg kell tudni oldani endoszkóppal, hanem ha olyan a helyzet, csak igénybe vesszük az endoszkóp adta széles látószög lehetőségét, például az antrumba tekintéshez, vagy a sinus tympaniba, tubaszájadékba, stb.

Prof. Livio Presutti operál

Presutti professzor azt is külön hangsúlyozta, hogy az endoszkópos fülsebészet nem csak azért jó, mert minimálinvazívabb, mint a klasszikus mikroszkópos fülműtét, kisebb a kozmetikai probléma, nem kell tampon, nagy kötés, kisebb a sebfelület, hanem mert intakt marad a mastoidüreg, aminek komoly szerepe van a középfül gázcseréjében, és a dobüregi nyomás pufferelésében. Ha ehhez "feleslegesen" hozzányúlunk, akkor a mucosa helyét elfoglaló hegszövet már nem fogja tudni ugyanazt a funkciót betölteni, amit előtte. Nem véletlen az idézőjeles felesleges szó, mert a hagyományos mikroszkópos technikánál, egyszerűen nincs más mód egy cholesteatoma kiterjedésének felmérésére, ha az az atticus hátsó öblén túlnyúlik. Emellett az is lényeges, hogy a szelektív epitympanalis diszventillációt okozó nyálkahártyaredők oldása is szinte csak endoszkóppal lehetséges.

Ilyen az intraoperatív látvány

Ugyanakkor persze a kontraindikáción túl vannak egyéb hátrányai is az endoszkópos fülsebészetnek. Ilyen az egykezesség, mivel a másik kézben van az endoszkóp, és ami pl. a vérzés kezelését megnehezíti. Ezen kívül külön instrumentárium is szükséges hozzá, illetve ez mégis csak egy új technika, el kell sajátítani. Erről csak annyit, hogy azért elég sok fülben jártam már, és naponta használok az orrban endoszkópot, gondoltam csak összerakom a kettőt, és ennyi. Hát, ennél azért bonyolultabb, de az egész napos kadaver disszekció végére egész automatikussá kezdtek válni a mozdulatok. Persze a disszekción ment a szokásos ereszd el a hajam. Az alábbi képen a gyémántfúró a promontoriumon van, a jobb felső pereménél látszik a cochleostomia helye, még feljebb és jobbra a kibontott nervus facialis. A fúrótól balra, a tuba alatt az arteria carotis interna kibontott függőleges szakasza van, alul a szívó a bulbus venae jugularis felett. Izgalmas anatómiai pontok...

Szóval endoszkópos fülsebészetre fel!

A fül- orr- gégészeti műtétek antibiotikum profilaxisával volt most kapcsolatos az aktuális kórházi házitudományunk, és én ehhez az alábbi cikket (is) tanulmányoztam:

Jó cikknek indul (később sem lesz rossz :) ), mert friss, egy hónapja jelent meg egy rangos újságban, review és metaanalízis. A szerzők szerettek volna rendet vágni, hogy milyen antibiotikumot és meddig kellene adni clean-contaminated fej-nyaki műtétek esetén profilaktikus céllal. A clean-contaminated műtétek nem fertőzött, jellemzően garatmegnyitással járó, nagyobb onkológiai beavatkozásokat jelentenek a fül- orr- gégészetben. 

Végül csak annyit tudtak leírni, hogy a metaanalízis alapján nincs különbség az 1 napos posztoperatív antibiotikus profilaxis, és az 5 napos között, magyarul szerintük felesleges 5 napig adni antibiotikumot, elég az egy. De azt már nem sikerült kideríteni, hogy van-e különbség az egyes antibtiotikum típusok hatékonysága között, mert túl heterogén az irodalom ebben a tekintetben, nem lehet összehasonlítani az adatokat. És ez a cikk második izgalmas része. Ugyanis ez egy típuspélda, hogy milyen nehéz is korrekt metaanalízist csinálni, és milyen kényszercsavar van a tudományos kutatásokban, ami ezt okozza.

Ebben a cikkben a metaanalízis beválasztási kritériumok a következők voltak:
- Csak 18 évnél idősebb betegeket bevonó kutatások lehetnek
- Fej-nyak rák diagnózis miatt clean-contaminated műtét a beavatkozás
- Kizárólag kontrollált randomizált study (RCT) lehet benne
- A kutatások során a posztoperatív sebinfekció ráta megállapítása legyen a cél
- Az egyes antibiotikumok típusait és az adás idejét hasonlították össze

Az irodalom áttekintése során 428 absztraktot találtak közelítőleg a témában, ami aztán 68 elérhető full text cikkre szűkült le. Ebből végül a fenti beválasztási kritériumoknak csak 28 kutatás felelt meg többé-kevésbé, de korrekt módon, lényegében azonos paraméterek mellett csak 4 cikkből lehetett metaanalízist csinálni, ami 340 beteget jelentett. Félelmetes, hogy annyira heterogén az irodalom, hogy 428-ból végül összvissz 4 cikk hasonlítható össze! És ezeknél is statisztikai "trükköket" kellett bevetni, hogy egymás mellé állítsák az adatokat:

Ennek a heterogenitásnak az egyik, ha nem a legfőbb oka, hogy van egy olyan kényszer, hogy mindenkinek új eredményt kell publikálni. Ha valaki csak lemásol egy korábbi kutatási dizájnt, akkor már szinte biztos, hogy csak egy többedik rangú lapban tudja leközölni, mert hogy nem eredeti az ötlet. Ez viszont az összehasonlíthatóság rovására megy, valójában magunk alatt vágjuk a fát ezzel a jelenséggel. Vagyis nem mi, nem csak mi, hanem a kiadók. Mert innentől kezdve az egyes kutatási eredmények nem lesznek megfelelő mértékben összehasonlíthatók természetes módon, csak ha mindenféle statisztikai eszközöket vetünk be. Amik persze jók, de valójában az evidence-based medicine érában sokkal egyszerűbb lenne a bizonyítékok előállítása, ha lennének nagyon hasonló kutatások.

Én magam is már nem egyszer írtam arról itt a blogon, hogy a krónikus fülzúgást, tinnitust sokan, sokféle vizsgálat alapján elsősorban a központi idegrendszer problémájának tartják, nem is annyira a fül betegségének (A fülzúgás központi idegrendszeri eredete, Még egy bizonyíték a fülzúgás központi idegrendszeri eredetére). Mondjuk azt is írtam, hogy nagy valószínűséggel azért a fülzúgás indulásakor van valamilyen fülészeti probléma, ami lehet szubklinikai is, tehát a beteg nem biztos, hogy észrevesz belőle bármit, csak magának a zúgásnak, sípolásnak a megjelenését.

Tehát a modell az, hogy történik valami gond a füllel (belsőfül, hallóideg?), de utána ez megváltoztat valamit az agyban, ami már nem is okvetlen a hallással szoros összefüggésben lévő területen van. Így hiába múlik el a tinnitust elindító fülészeti probléma, a központi idegrendszer "átállása" miatt a fülzúgás megmarad. Ez teória, de persze kutatásokat lehet mögé rakni, amik elképzelhetővé teszik ezt.

Most dél-koreai kollégák publikáltak egy cikket, ami beleillik ebbe a vonulatba. 64, fülzúgás miatt vizsgált beteget vontak be a kutatásukba. Ezek az emberek az egyik fülükre mind siketek voltak, viszont a 64-ből 20 beteg veleszületetten, míg 44 szerzetten volt siket, tehát ez utóbbiaknak garantáltan működött korábban a füle, míg a veleszületettek esetében ez nem volt elmondható. Érdekes módon, a 44 szerzett siket közül 30-nál a fülzúgás a siket fülön jelentkezett, míg a 20 veleszületett siket esetében zúgás csak a jól müködő fülön alakult ki, semelyiküknél sem az eredendően rossz fülön. Ez azt jelenti, hogy a fülzúgás kialakulásához olyan fül szükséges, amiben legalábbis valaha volt megfelelő működés. Így végül is olyan fülön, ahol sohasem volt hallásélmény, nem tud kialakulni zúgás.

Nyilván ez sovány vígasz a veleszületett siketeknek, de a fülzúgás eredetét kutatva ez egy fontos adat.

Egy érdekes cikkre bukkantam pár napja: azt vizsgálták indiai kollégák, hogy a krónikus középfülgyulladásban szenvedő betegek mit tudnak a betegségükről, mennyire tájékozottak. Az eredmények elég lesújtóak: a betegek kevesebb, mint harmada tudott csak arról, hogy lyukas a dobhártyájuk, fele tudott csak arról, hogy nem mehet víz a fülébe, mert attól folyhat a füle, alig ismerték a szövődmény lehetőségeket, csak minden hatodik fordult korábban orvoshoz emiatt, és így tovább.

Egyébként tényleg az a tapasztalat, hogy a betegek nem elég tájékozottak, de ez sokszor a mi hibánk, az orvosoké. Nem magyarázzuk el a problémát, nem szánunk rá időt, energiát. Ugyanakkor a betegek egészségműveltsége sem megfelelő. Például egy tavalyi, az Orvostovábbképző Szemlében megjelent cikk szerint a népesség legalább felének minimum problémás az egészségműveltsége, erről viszont alapetően nem az az orvos tehet, aki az adott beteget vizsgálja, felvilágosítja. Azaz a befogadó oldal sem megfelelő, itt is lenne mit tenni.

Azonban ami a konkrét fenti, indiai cikket illeti, nem szabad elfelejtkeznünk egy csomó demográfiai, szociális, lokális, és egyéb vonatkozásról, pl. hogy ez egy indiai study, tehát nem biztos, hogy itthon is pont ugyanez a helyzet. Illetve amit ki szeretnék emelni, hogy a cikkben egy kicsit jobban lehetett volna részletezni a módszereket. Például nem szólt arról a fáma, hogy ezen betegek közül hánynak volt már korábban is baj a fülével, illetve mióta van gondjuk. És pláne, hogy ha egyszer azt írják, hogy betegek 16%-a járt csak korábban szakorvosnál, akkor mi alapján várjuk, hogy tudjanak részleteiben a betegségről? Nem tudom, hogy tőlünk nyugatabbra mit tudnak, vagy mit kellene tudniuk a háziorvosoknak, de itthon nem tudom elképzelni, hogy egy háziorvos korrektül fel tudjon világosítani egy beteget mondjuk egy krónikus középfügyulladás kapcsán. És ez nem is az ő feladatuk, hatáskörük, hanem a mienk, szakorvosoké.

Szóval egy olyan esetben, mikor azt boncolgatjuk, hogy egy beteg mennyit tud egy betegségről, akkor egy rendkívül komplex dologba nyúlunk bele, ahol nagyon óvatosan lehet csak állást foglalni, és felelősöket keresni. Viszont nézhetjük a jó oldalát is a kérdésnek: sok helyen be lehet avatkozni javító szándékkal, és jó eséllyel sikerrel is.

Van egy szerintem nagyon jó kifejezés, amit itthon, illetve a nyugati világban nem nagyon használnak, míg a Közel-Keleten, illetve Indiában mondhatni elterjedt kifejezés, legalábbis a publikációk alapján. Ez az "unsafe ear" kifejezés, ami egy gordiuszi csomót vág át. Unsafe ear-nek szoktak, vagyis illene hívni minden olyan hámzsák alapú idült középfülgyulladást, ami nem egy száraz, jól belátható hámöböl.

Ez azért érdekes, mert a hivatalos felosztásban (pl. az EAONO legfrissebb, 2016-os ajánlása) a hámzsákokat két csoportba szokás besorolni: cholesteatoma, illetve sima retrakciós hámöböl. Ez utóbbi jellemzően ártalmatlan, általában nincs vele tennivaló, csak után kell követni (EAONO2012 - Hámzsák konszenzus), ezzel szemben a cholesteatoma abszolút műtéti indikáció. A cholesteatoma definíciója az EAONO 2016-os konszenzus szerint a dobüregben és/vagy a mastoidüregben elhelyezkedő terime (mass), melyet elszarusodó laphám és alatta subepithelialis kötőszövet hoz létre progresszív keratinakkumuláció révén, környezeti gyulladással vagy anélkül. A cholesteatoma szarumasszából, elszarusodó laphámból, és perimatrixból (subepithelialis kötőszövet) áll. A hámzsák, keratin depozíció nélkül önmagában nem minősül cholesteatomának, csak ha nem ürül ki belőle a szaru.

Ugyanakkor aki fülsebészettel foglalkozik, nem ritkán találkozik olyan esetekkel, amik egyik kategóriába sem férnek bele: nem sima, békés hámzsák, és nem is cholesteatoma. Például egy folyós vagy granuláló hámzsák érdemi keratindepozíció nélkül. Ezek az állapotok mik? Ezt a "piaci rést" célozná meg az unsafe ear kifejezés, ami alapján a per definitionem nem okvetlen cholesteatomás fülek is végül is belepréselődnek a cholesteatomák közé, mert végül is ezeket ugyanúgy kell megoldani, mintha cholesteatomák lennének, ugyanolyan megjelenésűek, ugyanazokat a szövődményeket okozhatják, stb., csak éppen a meghatározás miatt (keratin akkumuláció hiánya) nem minősülnek cholesteatomának.

Érdekesség, hogy egy "nyugati" cikkben találtam csak unsafe ear kifejezést, és az is inkább déli :-) , mert hogy görögök írták, de ott viszont a cholesteatoma szinonímájaként használják. Szerintem nem egészen így kellene a fentiek miatt, de összességében örülnék, ha elterjedne, mert jó klinikai megközelítés.

Múlt héten olvastam az I fucking love science-en, hogy egy Neuroskeptic néven blogoló idegkutató heccből átvert 4 tudományos folyóiratot úgy, hogy teljesen fiktív kutatási eredményeket közöltetett le velük. Sőt, mindezt úgy tette, hogy a Csillagok Háborújából vett nevekkel és kifejezésekkel adta el a logikai bukfencekkel, lehetetlen fordulatokkal tarkított témát az újságoknak, akik minden további nélkül megjelentették a "tudományát". Ami egyébként az volt, hogy a tudós azt állította, hogy felfedezett egy új mikroszkópikus életformát, amit szintén egy-az-egyben a csillagok háborújából vett midi-chlorian névre keresztelt el. Ezek szerint az adott újságok szerkesztői és a lektorok (ha voltak ilyenek...) között nem volt túl sok Star Wars rajongó, mert még az sem tűnt fel, hogy dr Lucas McGeorge néven publikált az illető agykutató, George Lucas Star Wars rendező után szabadon.

Mindezzel az volt a célja a kutató kollégának, hogy rávilágítson arra a jelenségre, hogy elsősorban az internetnek köszönhetően zászlót bontott egy csomó olyan fizetős open access tudományos újság, akik kellő ellenőrzés nélkül, mondhatni akár gátlástalanul hajlandók leközölni tudományos kutatások eredményeit - ha az illető kutató, cikkíró leperkálja érte a díjat. Ugye a klasszikus modellben a cikkek íróinak nem kell fizetni semmit, hanem az újság független lektorokkal ellenőrizteti a tudományos munkát, és ha megfelelő minőségű, akkor kvázi ingyen megjelentetik az anyagot. A munkáért aztán az olvasók, orvosok, kórházak, egyetemek, szervezetek fizetnek azzal, hogy az újságot megveszik, előfizetnek rá. Ami egyébként nem olcsó, egy jobb fül- orr- gégészeti újság éves előfizetése simán 50-100.000 ft, egy cikkért meg elkérnek 30-40 dollárt. Ezt a régi rendet borította fel az open access jelenség, mozgalom, ami azzal a szimpatikus gondolattal indult, hogy az a jó, ha minél többen hozzáférhetnek a tudományhoz, ne kelljen érte fizetni, sem az újságért, sem a cikkekért. Igen ám, de akkor ki fizeti a kiadók, újságok munkáját, költségeit, nyomtatást, lektorokat, stb.? Valakinek azt is kell, ezért aztán az open access újságok nagy része fizetős, csak éppen a kutató, a cikk, a tudományos munka írója kell, hogy fizessen, méghozzá nem is keveset. Például mikor 2014-ben megjelent a súlyos nyaki fertőzésekről szóló cikkem a European Archives of Oto-Rhino-Laryngology-ban, felajánlották, hogy 1000 euróért lehet open access. Hát köszönöm, azt inkább nem...

Mindenesetre ez a fizetős open access lehetőség sajnos rossz irányba (is) elment. A szép alapgondolat mellett megjelentek olyan újságok - akiket az IFL-en csak predátor újságnak neveztek :) -, akik arra mentek rá, hogy ha fizet valaki, akkor nagy eséllyel leközlik az eredményeit, elvileg rendesen lektorálva, gyakorlatilag viszont rendkívül nagyvonalú lektorálással, és akkor még finoman fogalmaztam. Emiatt sok értéktelen, nem hiteles, vagy akár direkt ferdített eredmény is publikálásra kerül, rendkívüli mód higítva a szakmai irodalmat. Ha pedig valami már cikk formában megjelent eredményként, azt elvileg illik elfogadni, legalábis a laikus olvasó, vagy a publikációban járatlan szakmabeli így van ezzel. Nagyon fontos emiatt, hogy elsősorban a minőségi újságok eredményeit vegyük figyelembe, akár önképzési céllal olvasunk irodalmat, akár idézni szeretnénk cikkben, vagy bármi is a tervünk. Ismeretlen, például pubmed-ben nem indexált folyóiratokban megjelent cikkeket fenntartással kell fogadni.

Amióta nemzetközi újságokban is publikálok, engem is megtaláltak ilyen predátor újságok. Naponta kapok felkérést, hogy ugyan már adjak le valami anyagot, jó eséllyel leközlik. Össze is gyűjtöttem pár ilyen lapot, szerintem ezek a nagy vadászok, nem hiteles fül- orr- gégészeti újságok:

Journal Of Otolaryngology: Research
Otolaryngology Current Trends
Advances in Otolaryngology
Otolaryngology: Open Access
Global Journal of Otolaryngology
Journal of Otolaryngology Advances

Aki teheti, kerülje el őket!

Most már egész sok kutatás igazolta azt, hogy az allergiás gyerekek szüleinél nagyobb eséllyel fordul elő stressz, idegeskedés, mint a nem allergiás gyerekek szülei körében. Ez onnan került elő most, hogy éppen erről cikkeztek a Journal of Pediatric Otorhinolaryngology-ban dél-koreai kollégák, bár ők pont azt találták, hogy az általuk vizsgált populációban ez nem volt teljesen igaz. Csak azt tudták kimutatni, hogy a kezelt allergiás gyerekek szülei jobban stresszelnek, mint a nem kezelt allergiás gyerekeké. Ez talán nem véletlen, szerintem ugyanazért nem stresszelnek a nem kezelt gyerekek szülei, ami miatt nem is kezelik, kezeltetik az allergiát: nem érdekli őket ez az egész kérdés, és valószínüleg sok minden más sem a világon.

Ezzel együtt, a szakirodalom már szinte tényként kezeli az allergiás gyerek - stresszes szülő összefüggést, és megy a spekuláció, hogy ennek mi lehet a hátterében. Kézenfekvő, hogy hát azért stresszel egy allergiás gyerek szülője, mert nyilván aggódik a gyereke sorsa miatt, sajnálja szegényt. Tulajdonképpen az lenne a csoda, ha nem stresszelnének. A dél-koreai kollégák pedig még azt is felvetik, hogy az allergia akár anyagi oka is lehet a stressznek, nevezetesen egy allergiás gyerkőc kezelése nem kevés pénz, ami egy szegény családnak megterhelheti a büdzséjét, simán lehet, hogy a pénztárcájuk megérzi a kezelést. Emellett pedig az allergiás panaszok okozta másodlagos figyelemzavar is fokozhatja a szülői stresszt, erről a kérdésről -mármint az allergiás nátha okozta figyelemzavarról- már írtam is itt a blogon 3 éve (A kezeletlen szénanátha rontja az iskolai teljesítményt).

Aztán van egy egész más jellegű megközelítés is, amiről például egy ugyanebben a cikkben is idézett, tavalyi dán review szól: A terhesség alatti anyai stressz fokozta a megszületendő gyerkőc esélyét allergiás megbetegedésre, atopiára. Tehát lehet, vagyis gyanús, hogy létezik valami genetikai-epigenetikai faktor a sima aggódáson túl ezen összefüggés mögött.

Én pedig előállok egy megint teljesen más teóriával: Korábban már írtam arról is, hogy szerintem az allergiás betegségek egyre nagyobb térhódítása mögött az egyik legfőbb ok, hogy túl sterilen neveljük a gyerekeinket (Miért nő folyamatosan az allergiás betegek száma?). Mi van akkor, ha az az összefüggés, hogy az eleve stresszes szülők azon aggódnak, hogy nehogy elkapjon valamit a kisbabájuk, aki emiatt nem találkozik elég allergénnel, tehát nem érik össze az immunrendszere, és ezért allergiás lesz? Szerintem ez egy tök jó magyarázat, fordított összefüggéssel. Nem jó? De.

Ez mondjuk lehetne egy klasszikus szívatós kérdés szakvizsgán:

- Mikor kell eltávolítani a teljes gégét?
- Olyan kiterjedésű gégerák esetén, amikor részleges műtét nem jön szóba, jellemzően T3-T4-es gégeráknál. Esetleg rendkívül szerencsétlen elhelyezkedésű T2-es tumornál is csak ez jöhet szóba, bár ott viszont a sugár közel olyan jó hatékonyságú.
- Jó, jó, de mikor kell még?
- Nem a gégéből kiinduló, de a gégébe is terjedő rák esetén, például hypopharynx- vagy nyelvgyökráknál jöhet szóba, de megint csak: ha nem oldható meg parciális műtéttel.
- Igen, OK, de mikor még?
- Esetleg a gégébe törő pajzsmirigyrák esetén?
- Jó, de most mondjon nem onkológiai indikációt?
- Nem onkológiait??

Hát ilyenkor meg lehet említeni, hogy philadelphiai kollégák elfogadhatónak tartják (most közölték le a Laryngoscope-ban), hogy ha egy betegnek uralhatatlan dysphagiája van, folyamatosan félrenyel, képtelen szájon át táplálkozni, aspirál, akkor jobban jár, ha kiveszik a gégéjét. Akkor nem lesz egy életen át PEG függő, és valójában javul az életminősége egy ilyen műtéttel, mert szét van választva a levegő és a táplálék útja. De mit is takar szerintük az uralhatatlan dysphagia? Mi lehet az a durva félrenylés, amire nincs más megoldás, mint a gége teljes eltávolítása?

Persze itt is alapvetően onkológiai betegség felől kell elindulni. Például lehet olyan, hogy egy betegnek gége- vagy más, a közeli régióból kiinduló rosszindulatú daganata volt, amire kapott sugárkezelést, ami viszont teljesen szerencsétlen módon elhegesítette a gégéjét. Lett egy roncsgégéje, nem tud nyeléskor zárni, minden falat, korty, vagy akár a saját nyála egyenesen a légcsövébe megy. Gyakorlatilag nem tud táplálkozni, folyamatosan köhög, visszatérően aspirációs tüdőgyulladása van, és így tovább. Ilyenkor még akkor is szóba jöhet a gége eltávolítása, ha végül is a szó szoros értelmében nem egy aktuális onkológiai indikáció alapján javasoljuk meg, mert a betegnek nincs kimutatható, igazolható tumora.

Nyilván nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez egy ultima ratio, még akkor is, ha ezen betegek nagy része egyébként tracheotomizált, tehát szerencsétleneknek van már lyuk a nyakán. De egy teljes gégeeltávolítás sem egy bigyektómia, pláne egy besugarazott nyakon, ahol mérhető esélye van egy pharyngocutan fistulának a gyógyulási szakban. Szóval a szakvizsgán esetleg felmerülő másik, dysphagiára vonatkozó kérdésre nem az a válasz, hogy a dysphagia egyik elsőként választandó megoldása a teljes gégeeltávolítás. De extrém esetben lehet az is.

Igazából nem tudom, hogy más országokban konkrétan ez a kérdés hogy működik, de Magyarországon egyes helyeken fétise van a torokváladék (mandulából) tenyésztésnek. Nem egy olyan történetet hallani, hogy egy panaszmentes, és korábban is torok- és mandulaszempontból "érintetlen" betegnek a torokváladék tenyésztése során mondjuk Staphylocccus Aureus tenyészett ki, és már tolták is be a műtőbe, mert hogy ezzel igazolódott a krónikus mandulagyulladása. Miközben egyrészt kérdéses, hogy egy kitenyészthető Staphylococcus, vagy nem A csoportú beta-hemolizáló Streptococcus vajon ténylegesen indikátora-e a krónikus mandulagyulladásnak, illetve vajon mennyire az tenyészik ki a felületről, ami a mandula mélyebb szöveteiben a problémát okozza.

Ez utóbbi kérdésre ad most nagyon jó választ egy nemrég a Fauquier ENT blogon megjelent bejegyzés. Ebben egy most publikált indiai kutatás eredményét boncolgatja Chang dr, ami arról szól, hogy kis túlzással, de köszönőviszonyban sincs a torokváladék tenyésztés eredménye a mandulákból vékonytű aspirációval, illetve az eltávolított mandulákból direkt nyert anyagokból való tenyésztés eredményével. Na jó, a "köszönőviszonyban sincs" talán kicsit tényleg túlzás, mert 63%-ban ugyanaz a kórokozó tenyészett ki, de akárhogy is nézem, az éppen hogy csak több, mint az esetek fele. Az meg nem túl sok, legalábbis ha egy diagnosztikus eljárás specificitását nézzük. De a helyzet még ennél is rosszabb, mert a statisztikai próbák segítségével összességében egyébként azt hozták ki az indiai kollégák, hogy a mandulák felületéről vett tenyésztés, mint próba 82.9% szenzitivitást, és 30.8% specificitást mutat, ami nagyon-nagyon halovány, legalábbis a specificitás.

Én eleve elég szkeptikus vagyok a tenyésztés intézményével szemben, de ez vélhetően az én hibám. Nem mondom, hogy teljesen elutasítom, mert nyilván jó, hogy van ez a diagnosztikai lehetőség, modalitás. Pláne, ha valami gyorsan progrediáló, súlyos fertőzésről van szó, pl. mély nyaki fertőzés, vagy szövődményes melléküreg-gyulladás, stb., ahol konkrétan életet ment, ha pontosan tudjuk, milyen kórokozóval állunk szemben, nem pedig empírikusan kezeljük a beteget. De a gyakorlatban nagy fenntartásokkal kezelem a tenyésztési eredményeket. Ha belepasszol a klinikumba, akkor nagyon jól megerősíti a diagnózist, de ha ellentmond neki, akkor szerintem nagyon nagy részt olyankor fals eredményről van szó, és nem pedig a "beteg nem ismeri a tankönyvet". A torokváladék tenyésztés esetén ezt hatványozottan igaznak tartom, és ez a friss kutatás is most megerősít ebben.