Minden fül- orr- gégész találkozott már azzal a jelenséggel, hogy a beteg azt mondja, hogy teljesen jól hall, miközben egy óriási fülzsírdugó van a fülében. Meg olyan is van, hogy a beteg azt mondja, hogy dugul a füle, pedig csak egy kis fülzsírdarabka volt benne, ami mögött még alaphelyzetben is látható volt a dobhártya. Mégis, az eltávolítás után boldogan mondja, hogy újra hall. Szóval a fülzsír okozta dugulás mértéke és jellege elég széles skálán mozog.

Ez egy sokfaktoros tényező, amiből egyet most objekítv módszerekkel vizsgáltak meg török kollégák (The Role of Occlusion of the External Ear Canal in Hearing Loss), és egész meglepő eredményekre jutottak. Azt nézték, hogy vajon a dugulás pontosabb helye a hallójáratban mennyire hat ki a dugulás mértékére, azaz a halláscsökkenésre. Az jött ki nekik, hogy amikor a csontos hallójáratot, azaz az isthmustól befelé feltöltötték a hallójáratot híg fülzsírt imitáló krémmel, akkor 21-25 dB halláscsökkenést mértek. Ezzel szemben, ha az isthmustól kifelé, a porcos hallójáratot töltötték fel, akkor simán jóval nagyobb, 37.5 - 48 dB halláscsökkenést lehetett igazolni, ami már a betegek részéről egy nagyon komolynak érzett füldugulással ér fel. A szerzők azzal magyarázzák az eredményeket, hogy az akusztikus impedancia más akkor, ha levegő-krém-levegő-dobhártya úton megy át a hang, mintha levegő-krém-dobhártya az út, és ez utóbbi esetben kisebb az impedancia.

A cikk írói a keratosis obturans és a cholesteatoma okozta halláscsökkenés kutatásának újabb lépéseként jellemzik a cikket, én mégis inkább azt emelném ki, hogy ezért fontos pl. hallásvizsgálat és hallókészülék viselés/beállítás esetén a tiszta hallójárat. Azzal együtt, hogy az elején írtam, hogy ez vélhetően egy sokfaktoros ügy lehet, ahol pl. a fülzsírdugó jellege, összetétele (száraz-kemény vs. krémszerű) legalább annyira meghatározó, mint a dugó elhelyezkedése. Összességében azonban egy bizonyíték, hogy mennyire zavarhatja a betegeket, ha fülzsír miatt bedugul a fülük.

További jó étvágyat!

Most jelent meg egy iráni kutatás a European Archives-ban (Evaluation of middle ear risk index in patients undergoing tympanoplasty), ahol perzsa kollégák az úgynevezett Middle Ear Risk Index (MERI) prognosztikai értékét vizsgálták a krónikus középfülgyulladás miatt végzett műtét kiterjesztésének vonatkozásában. Mit is takar ez a rohadt hosszú mondat? Nem mindegy, hogy hogyan indulunk neki egy krónikus középfülgyulladás megoldásának. Nem mindegy, hogy mit mondunk a betegnek, mekkora műtétre készüljön, milyen eséllyel szüntetjük meg a betegséget, várhatóan hogy javul a hallása, milyen eséllyel kellhet újabb műtét, milyen hosszú távú kompromisszumokat kell kötnie, ha meg akar gyógyulni (pl. nyitott technika), stb. Ezeket mind jó lenne valahogy paraméteresíteni, és jó lenne, ha lenne egy átfogó, egyszerű index. Ez a MERI, egy szám, ami 0 és 15 között lehet valahol, és úgy általában jellemzi a betegség (krónikus középfülgyulladás) súlyosságát, a műtéti sikeresség, kezelhetőség vonatkozásában.
MERI 0-3: enyhe betegség
MERI 4-7: közepes betegség
MERI 8-15: súlyos betegség

Hogy jön össze a pont?
Jack Kartush michigani fülsebész 1994-ben publikált munkájában mutatta be a Middle Ear Risk Index-et (Ossicular chain reconstruction. Capitulum to malleus), majd 2001-ben tovább finomította a dohányzás beemelésével, ami már a MERI 2001 nevet viseli (Smoking and tympanoplasty: implications for prognosis and the Middle Ear Risk Index (MERI)). A MERI több alkomponensből áll. Figyelembe veszi a fülfolyást (Bellucci skála), mellette a középfülbetegség eredetét (centrális perforáció - mesotympanalis otitis vs. cholesteatoma), a hallócsontok intraoperatív detektált  státuszát (Austin-Kartush beosztás), a dobüreg állapotát, a korábbi fülműtéteket, és a dohányzást. Ezeket mind lepontozza:

Az a mondás, hogy minél nagyobb a MERI érték, annál rosszabb a prognózis a műtét sikerességét, szükséges kiterjesztését illetően. Ugyanakkor nem szabad ám figyelmen kívül hagyni, hogy még van egy csomó olyan faktor, ami prognosztikai értékű, és ami a MERI-ben nem szerepel. A legjelentősebb talán a fülkürt működése, de egy perforációt illetően a perforáció mérete és elhelyezkedése, vagy a cholesteatomák esetében a stádium is meghatározhatja a kimenetelt (Új cholesteatoma staging és klasszifikáció Japánból). Ezeket mind-mind figyelembe kell venni a MERI érték felmérésén túl.

Kisfiam kb. 2 éve kezdte el gyűjteni a fociskártátyákat, most már több száz van neki. A kártyagyűjtés intézménye régóta szimpatikus nekem is, viszont egyáltalán nem érdekel a foci. Vagyis focizni szeretek, de a focisták képének gyűjtése nem hoz lázba. Az én igazi sztárjaim a tudósok, akik szegények nem kapnak kártyát, mert nem direkt pénzcsinálók, nem tudnak stadionokat megtölteni, nincs szponzorértékük, stb. Meg nem is úgy viselkednek, sokszor bénán néznek ki, nincsenek szétvarrva, nincs celeb csajuk vagy pasijuk, stb. Pedig ha a társadalmi értéküket vesszük, egy tudós legalább annyira megérdemli a kártyát, mint egy focista, vagy még inkább.

Mivel hoppon maradtam a tudóskártyákat illetően, gondoltam rámozdulok erre a (nem) piaci résre, és kézbe veszem a kérdést. Magyar fül- orr- gégész vagyok, és minden szentnek (szentnek, bruhaha) maga felé hajlik a keze, ezért magyar fül- orr- gégészes kártyákat csináltam. A mai fiatal fül- orr- gégészek nem okvetlen ismerik a nagy nevű elődöket, sőt, általában nem. Ezért abból indultam ki, hogy akikhez okvetlen nyúlni kell, azok a régmúlt hősei. Első körben szándékosan nem a kortársakat, a még élőket, vagy a közelmúltban elhunytakat vettem elő, hanem a betonbiztos hőskort. Természetesen a pontértékek, paraméterek nem jelentenek semmit. Nehéz lenne igazolni, hogy vajon Politzer 5 ponttal jobb-e, mint Bárány Róbert, vagy fordítva, tehát a pontérték majdnem teljesen hasraütésszerű, rangsort nem szabad várni tőle. Sőt, lehet, hogy pontatlan voltam, vagy más, fontosabb életrajzi adatot is ki lehetett volna emelni tőlük. Emellett (még) csak 4 sztárt vettem elő, de még csomóan vannak, elnézést, ha kihagytam valakit, vagy esetleg mások nem ezt a 4 embert vették volna előre. Ez van.

Mindenesetre ezek egyelőre csak virtuálisan léteznek, meglátjuk, hogy mikor lesz kapacitásom valós, fizikai kártyákat is csinálni. De ha mondjuk bejön 500 like erre a bejegyzésre, esküszöm, hogy csinálok mondjuk 40 különböző kártyát, kinyomtatva, és a következő nemzeti kongresszusra el is viszem!

Elég sokszor előkerült már a blogon a mandulaműtét utáni vérzés kérdése, ami az egyik legjobb vérnyomásemelő, koszorúér edző tényező a fül- orr- gégészeknek, pláne, ha gyerekről van szó (Vérátömlesztés mandulaműtét után). Egyelőre nincs tutibiztos ellenszerünk a vérzés elkerülésére, megelőzésére. Sőt, nem csak tutibiztos nincs, hanem tudományos alapokon alig van valami, szinte semmi. Például a klasszikus műtét utáni étkezési és életmódbeli tanácsokról sem igazolódott be elfogadható evidencia szinten, hogy segítenek a vérzést megelőzni (Evidence-based felvilágosítás mandulaműtét utáni étkezésre). Persze ez nem azt jelenti, hogy semminek semmi értelme, és én sem merem javasolni a betegeimnek, hogy műtét utáni napokban nyugodtan fussa le a maratont, vagy egész nap egyen csipszet, de a probléma nincs megoldva.

Az egyik lehetséges út az ügyben, ha valamilyen bio anyaggal vonjuk be / fedjük le a sebfelszínt, ami védő hatású. Ezt a témát dolgozták most fel alaposan egy review keretében a Journal of Otolaryngology - Head & Neck Surgery-ben (Topical biomaterials to prevent post-tonsillectomy hemorrhage). Összefoglalták, hogy milyen lenne az ideális anyag, milyen tulajdonságok jelentenének előnyt:
- Legyen adherens az anyag, tapadjon a sebágyra
- Nyújtson fizikai védelmet a sebnek
- Előny, ha van antimikróbális hatása, segít megelőzni a sebfertőzést
- Jó, ha tartalmaz olyan anyagokat, amik szükség esetén aktiválják a koagulációs kaszkádot
- Szintén előny, ha felgyorsítja az epitelizációt, sőt
- Nagyon hasznos, ha a fájdalmat is csökkenti
- Ne legyen eszméletlenül drága, vagyis minél olcsóbb legyen
Minél többet tud egy anyag a fentiek közül, annál jobb, annál hatékonyabb.

Az alapanyagtól függően, többfajta bio anyaggal történtek eddig vizsgálatok:

Fibrin alapú anyagok

A fibrin egy már bevált vérzéscsillapító anyag a sebészetben, és a normál véralvadási kaszkádot befolyásolja. Mind szilárd, mind folyékony (szövetragasztó) halmazállapotban próbálták már a mandulaműtét végén alkalmazni vérzés megelőzésre. A folyadék állagúnál lényegi hasznát nem tapasztalták, vagyis volt olyan kutatás, ami szerint kicsit csökkentette az utóvérzés esélyét, de nem meggyőző az eredmény. A szilárd halmazállapotú fibrinlemez esetében viszont egyértelműbb előnyt mutattak ki az utóvérzés esélyét és a műtét utáni fájdalmat illetően. Nem kifejezetten olcsó dologról van szó egyébként.

Zselatin alapú anyagok

A zselatintartalmú szerek egyrészt hemosztatikusak, másrészt a nedvesség következtében megduzzadnak, így fedést és némi tamponálást is biztosítanak a felületen. A folyékony állagú, zselatin alapú szerek esetében -a fibrin alapúhoz hasonlóan- mutattak némi benefitet, de ordító különbséget nem találtak a kontroll csoporthoz képest.

Cellulóz alapú anyagok

A cellulóz alapú anyagok az alacsony ph-juk miatt antimikróbális és vazokonstriktor hatásúak. Vizsgálták utóvérzés esetében is az alkalmazásukat, és csökentette az utóvérzés esélyét. Viszont nem elég adhezív, könnyen lenyelhető, aspirálható.

Bizmut szubgallát (BSG) alapú

A BSG tonogénnel, illetve epinephrinnel együtt alkalmazva csökkentette az intra- és postoperatív vérzést. Ugyanakkor voltak ezzel ellentétes, vagyis ezt nem támogató eredmények is, amikor nem csökkentette az utóvérzés eélyét. Emellett allergizálhat, immunreakciót válthat ki.

Antifibrinolítikumok

Az antifibrinolítikumok csökkentik a fibrolízist a lepedéken, ezáltal lassabban bomlik le, tűnik el a protektív fibrinlepedék a sebágyból. Lokálisan nem, de érdekes módon szisztémásan csökkentették az utóvérzés esélyét. Ugyanakkor a szisztémás adás esetén a tromboembóliás rizikót növelheti, vagyis növeli, tehát inkább a topikális alkalmazás irányában zajlanak a kutatások.

Természetes egyéb anyagok

A természetes anyagok közül a propolis az egyik leggyakrabban vizsgált anyag, és itthon méz formájában Pécsett már vizsgálták is a hatékonyságát mandulaműtét után, Egyébként maga a méz, mint fizikai barrier is segíthet. Aztán néztek még gyógynövénykeveréket is (Alpinia officinarum, Glycyrrhiza glabra, Thymus vulgaris, Urtica dioica, Vitis vinifera), és szintén jótékony hatást találtak. Saját szérum helyi alkalmazását is vizsgálták, szintén jó eredménnyel. De a fentiek szinte kizárólag 1-1 kutatást jelentenek.

Összességében a cikk szerzői szerint a fibrin- és a zselatin alapú anyagok kecsegtetnek leginkább haszonnal. Ugyanakkor hazánkban (és a világ nagy részén) a fenti anyagokat rutinszerűen nem alkalmazzuk. Ezek alapvetően csak kutatások eredményei, és a legtöbb anyag esetében nincs drámai pozitív hatás, nem elég olcsók a mindennapokhoz, és valamilyen mellékhatásveszély a legtöbbnél fennáll. Tehát egyelőre ne kérje senki számon mandulaműtét során a fentieket az operáló orvosán.

A hallójárat alaphelyzetben is úgy néz ki, mint egy komplett állatkert, tele van baktériumokkal, gombákkal. Mivel elég sokat matatunk ott, érdemes tudni, hogy mégis kik laknak arrafelé. Pláne, hogy endauralis metszésből, még inkább az endoszkópos fülsebészet során ott hatolunk be a dobüregbe, végig ott manipulálunk, és az invazív tevékenység miatt a potenciális kórokozók szempontjából sem mindegy a közeg.

Ugyanakkor azt, hogy pontosan kik laknak a fülünkben, csak sejteni lehet. Számos nehézség áll a konkrét és biztos adatok útjában:
- Egy csomó baktériumot iszonyat nehéz tenyészteni a szokványos, rutinszerűen elérhető tenyésztési környezetben. Ezekkel a lehetőségekkel a mikrobiom alkotóinak töredékét lehet csak kimutatni.
- Nem csak baktériumok laknak a hallójáratban, hanem gombák is.
- A rendszertan és nevezéktan sajnos változik.
- Arról nem beszélve, hogy rasszonként, de akár évszakonként is más lehet a flóra. De az is befolyásolhatja, ha sok víz éri a fület, vagy a használt kozmetikumok, sampon, tusfürdő, stb. Sőt, megváltozik a flóra, ha valaki tartósan, vagy sokszor dug valamit a fülébe, pl. fülhallgatót (Changes in the bacterial flora of the external ear canal from the wearing of occlusive equipment).

Összességében azért elmondható, hogy:
- Egy ember fülében jellemzően akár több száz különböző baktérium és gombafaj is élhet nagy békességben, egy időben.
- Messze nagy többségben, 90% feletti arányban gram pozitív bakrétiumok élnek a fülben.
- Ezek között elsősorban a Staphylococcus nemzetség tagjai dominálnak (St. auricularis, St. epdermidis, St. capitis, stb.), valamint az Actinobacteriák közé tartozó fajok (pl. Corynebacterium otidis), illetve pl. a bacillusok közé tartozó, a savós középfülgyulladás során a dobüregi folyadékból is sokszor izolált Alloiococcus otitis.
- A maradék helyen gram negatívok és gombák osztozkodnak.
- A gram negatívok közöl elsősorban Pseudomonas és Moraxella fajokat találhatunk, vagy pl. Proteus mirabilist is.
- A gombák között Candida és Penicillium fajok találhatók főleg.
- Létező dolog természetesen itt is az antibiotikum rezisztencia , de ilyen szempontból semmi extra nincs itt.

Forrás:
Microbiology of normal external auditory canal
Culture-Independent Molecular Analysis of Microbial Constituents of the Healthy Human Outer Ear
The normal microbial flora of the outer ear canal in healthy Norwegian individuals

Kicsit mélyebben utána akartam nézni a dobhártya vérellátásának, és meglepően nagy effortot kellett kifejtenem, hogy egy emészthető kép alakuljon ki bennem a dobhártya vaszkularizációjáról. Úgyhogy szeretnék másokat megkímélni ettől a munkától azzal, hogy leírom, hogy mire jutottam. A gond az volt, hogy még véletlenül sincs két olyan cikk, ahol pontról pontra megegyezne a vérellátás leírása, pedig jó pár leírást, kutatást átnyálaztam hozzá, ezeket a bejegyzés végén fel is sorolom. Szóval ami kép összeállt bennem, az egyfajta statisztikai eredmény :). Ami a legtöbb helyen szerepelt, illetve a legtöbb helyen egyformán szerepel, azt fogadtam el. Emellett a nómenklatúra is gond, mert bizonyos képleteknek már csak az angol irodalomban van nyoma, a klasszikus, általunk tanult latinos nevek nem minden esetben állnak rendelkezésre. Egyébként abban hálisten egyezés van, hogy a dobhártya vérellátás alapvetően belülről történik, és a hátsó negyedek vérellátása jobb, mint az első negyedeké.

A külső artériás vérellátás nem jelentős. Itt a fő tettes az arteria auricularis profunda, ami az arteria maxillaris interna ága, és a hallójárat alsó falán bukkan fel a rostos dobgyűrű előtt. Belül viszont 2 nagy rendszer alakult ki:

- Egyrészt egy artériás fonat indul belül, a kalapács nyakától lefelé a markolaton, ami aztán szétterülő kis ágakat ad a dobhártyára. Ez a "mallear artery" (nem találtam latinul sehol), az a. tympanica anterior (a. glaseri) ága, és a ligamentum malleolare anteriuson át fut be előlről, emellett anasztomizál az a. meningea media kis ágával elől-felül.

- Másrészt van egy artériás gyűrű a dobhártya, dobgyűrű mentén belül. Ebből a malleolar artery-hez hasonlósan szintén sugárirányban, csak fordítva, kívülről befelé indulnak erek a dobhártya belfelszínére, amik részben összeköttetésben vannak a malleolar artery kis végágaival. Ezt a gyűrűt is egy anasztomózis alakítja ki, aminek a két főszereplője az arteria tympanica anterior (arteria glaseri) elől, és az arteria tympanica posterior hátul. Az előbbi az arteria maxillaris interna ága, és a fissura petrotympanicában lép a dobüregbe. Így előlről-felülről közelíti meg a dobhártya belfelszínét. A második az a. stylomastoidea ága, ami az a. maxillaris internából ered, és a chorda kilépésénél jön be a dobüregbe, és megy a szélre, hogy részt vegyen a dobhártya körüli gyűrű vérellátásában. Ez tehát a hátsó pillére az artériás gyűrűnek.

Felhasznált irodalom:
Tympanic membrane vessel revisited: a study in an animal model;
Vascular Supply of the Tympanic Membrane and the Ossicular Chain;
An endoscopic method of tympanic membrane fluorescein angiography;
Management of Bleeding in Exclusive Endoscopic Ear Surgery: Pilot Clinical Experience;
Investigating the tympanic membrane blood supply: A preliminary cadaver study

Facebookon belefutottam egy érdekes kezdeményezésbe, aminek OTOSource a neve (https://www.otosource.org/). Először azt hittem, hogy ez is a 12-egy-tucat olyan kézikönyv jellegű weboldal közé tartozik, ami elsősorban nem a betegeknek, hanem az orvosoknak, rezidenseknek, szakorvos-jelölteknek szól a fül- orr- gégészetről, de nem. Egyrészt ez annál mondjuk úgy, hogy hivatalosabb, ugyanis ez az USA fül- orr- gégészeti társaság "Comprehensive Curriculum Task Force and Work Group"-jának a terméke. Másrészt az első pár kattintás után kiderült, hogy tartalmi szinten is teljesen másról van szó. Itt nem neves fül- orr- gégészek írtak szövegeket és ábrákat különböző témákban, hanem cikkeket, illetve tankönyveket, videókat ajánlanak. Persze ez elsőre akár csalódás is lehet, hiszen nem kapjuk tálcán, tömörítve, a lényegre koncentrálva az információt. De jobban belegondolva, tulajdonképpen még érdekesebb is, ha az ember látja, hogy az adott terület szakembere, neves művelője melyik cikkeket, tankönyveket tartja fontosnak. Nyilván macerásabb ezeket a cikkeket, könyveket beszerezni (khmm, nem okvetlen...), ugyanakkor sokkal szélesebb kapukat tárnak így ki, mintha 10 sorban írtak volna valamit. 10 soros szövegből sok van a neten, ilyet viszont eddig nem láttam.

De mit is tud az OTOSource? Van 12 nagy témakör, vegyük ebből az Otology / Audiology-t, ami elég impozáns tartalomjegyzékkel bír:

Aztán csak a hecc kedvéért menjünk rá az első fejezetre, a temporalis csont anatómiájára, és ez jön elő:

Rövid összefoglaló, hogy miről is szól ez a fejezet, mi a lényeg, és az alatta lévő menüpontok mutatják, hogy milyen alfejezetekre bontják például a temporalis csont kérdését. És ha még tovább megyünk, például rákattintunk az első menüpontra, azaz az embriológiára, egyszerre ki is derül, hogy mi is ez az egész OTOSource:

Ennyi??? Hát igen, ennyi. Felsorolnak 3 cikket, ami az adott területet legjobban lefedi, és hajrá. Én a kíváncsiság kedvéért megnéztem ezeket a cikkeket, és tényleg jók. Komprehenzív, ugyebár. Szerintem tök jó dolog, és irigykedem az USA rezidensekre.

Ha azt hisszük, hogy jól meg tudjuk tippelni, hogy milyen a hallásunk, akkor egész sokszor tévedünk, legalábbis ez derült ki egy most frissen közzétett amerikai kutatásból (Prevalence of and Characteristics Associated With Self-reported Good Hearing in a Population With Elevated Audiometric Thresholds.). A kollégák egy nagyobb szabású kutatás során összesen 1373 olyan embert azonosítottak, akiknél korábban hallásvizsgálat során az egyik fülön, egy frekvencián, de legalább 25 dB volt a halláscsökkenésük. Őket egy kérdőív segítségével felmérték, hogy ők maguk mit gondolnak a hallásukról. Meglepő módon kétharmaduk (68,5%) azt hitte, vagyis azt állította, hogy teljesen jól hall. Aztán tovább szigorították a kritériumokat, azzal, hogy azokat az embereket külön is meginterjúvolták, akiknél a beszédfrekvenciák mindegyikén 25 dB-nyi halláscsökkenést mértek, ami már nem kevés. Érdekes módon a megkérdezettek közel fele (43%) még mindig úgy gondolta, hogy jól hall. Szóval ennyit érhet, ha csak simán megkérdezzük a beteget a saját hallásáról.

De mi lehet az oka, hogy ennyire nem tudják hova elhelyezni az emberek a hallásszintjüket? Egyrészt az egy fülön egy frekvencián kialakult halláscsökkenés egyáltalán nem okvetlen feltűnő. Főleg, ha az a magas frekvenciákon mérhető, márpedig főleg ott szokott kialakulni. Tehát itt teljesen simán elképzelhető, hogy nem zavaró a probléma. Másrészt a másik fülük teljesen jó, és jól kompenzálhatnak.

A súlyosabb, vagyis minden frekvenciát érintő halláscsökkenés esetén már nehezebb magyarázkodni, és itt felmerülhet a betegek oldaláról egy tudatos vagy tudatalatti tagadás is. Például nem akarnak szembesülni egyfajta "gyengeséggel", testi hátránnyal. Egyébként azok, akik jónak ítélték a hallásukat (miközben nem volt az) úgy általában egészségesebbnek mondták magukat, mint akik érezték (vagy beismerték), hogy rosszul hallanak. Tehát az is felmerül, hogy az egyéb testi problémákat, belgyógyászati vagy más betegségeket fajsúlyosabbnak ítélik, mint azt, hogy egy kicsit rosszabul hallanak, ezért azt nem is tekintik kórosnak, illetve nem fér bele a kialakult önképbe. Aztán azt is kimutatták a vizsgálatban, hogy akinek nemcsak rossz a hallása, de zúg is a füle, nagyobb eséllyel mondta rossznak a hallását. Ez megerősíti azt, hogy egy plusz fülészeti érzet, szenzáció nélkül nem biztos, hogy feltűnik a halláscsökkenés, ha a másik fül jól működik.

A dolog egyébként fordítva is igaz, bár más arányban. Ugyanez a munkacsoport pár éve igazolta, hogy azon embereknél, akik úgy érzk, hogy rosszul hallanak, 10-15%-ban egyáltalán nem mutatható ki hallásromlás (Self reported hearing difficulty, tinnitus, and normal audiometric thresholds, the National Health and Nutrition Examination Survey 1999-2002.). Itt felmerülhet némi hipochondria, de bizonyos érzészavarok a fülben okozhatnak dugulásérzést, amit a betegek halláscsökenésnek fordítanak le magukban.

(2000 éves struma ábrázolás Észak-Amerikából; képforrás)

Meglepően régre, a 7. századra lehet visszavezetni az első beavatkozást, amit pajzsmirigyen végeztek. Ennek az az oka, hogy a pajzsmiriggyel már régen is sok gond volt (bár ma még több: Miért fordul elő manapság gyakrabban pajzsmirigyrák?), ami látványos is lehetett időnként a nyak jelentős megvastagodásával, meg a légcsövet is nyomhatta. A fent említett első ismert beavatkozást az aegina-i Pál, bizánci doktor végezte, bár azt már nem tudni, hogy miért, és mit is jelentett az, hogy pajzsmirigyet operált. Talán jobb is, ha ezt nem tudjuk. Ennél pontosabb információ áll rendelkezésre a mór Albucasis-tól (Abu al-Qasim), aki i.sz. 952-ben, vagy 954-ben szintén eltávolított strumát, amely beavatkozáshoz ópium volt a szedáció, és izzó vasakkal szüntette a vérzést. Jól hangzik, biztos a beteg is szerette. 1170-ben a salerno-i Frugardi szintén izzó vasakat vett igénybe, hogy ellása a vérző ereket a pajzsmirigynél, de ő már lekötéseket is használt a nagyobb erek esetében.

Aztán van egy nagy ugrás az időben, sötét középkor, ugye. Talán csak annyi közben, hogy az első anatómiai pajzsmirigy ábrázolás da Vinci-hez köthető 1511-ben. Viszont egészen 1791-ig kell előremennünk, hogy eljussunk az első részleges pajzsmirigy eltávolításhoz, amit Pierre Joseph Desault végzett. Az már eredmény, hogy 1842 és 1859 között Heusser 35 pajzsmirigy eltávolítást végzett, és csak egy beteg halt bele a műtétbe. Ha úgy nézzük, hogy a bőrmetszés után a preparálást kizárólag ujjal és körömmel végezték, végül is egész jó a statisztika. A tübingeni Victor von Bruns kicsit rosszabb mortalitással dolgozott, az 1851 és 1876 között elvégzett 28 pajzsmirigyműtéte során 6 beteg is meghalt, viszont először ő használta az isthmust a lebenyek szeparációjára. Egyébként a sok halál eleinte vérzés, fulladás, sebfertőzés és légembólia miatt következett be, ezért a pajzsmirigyműtét nem volt éppen túl kedvelt. Konkrétan Samuel Gross 1848-ban ezt mondta róla: "No honest and sensible surgeon would ever engage in it.”.

A neves Theodor Billroth, akiről a gyomorműtéteket is elnevezték, és az első volt, aki gégét távolított el (Híres, polihisztor orvosok fül- orr- gégészeti vonatkozásai), a már hatékonyabb fertőtlenítő és vérzéscsillapító eszközöknek köszönhetően 10% alá tudta vinni a pajzsmirigyműtétek mortalitását. Az ő tanítványa volt a svájci Emil Theodor Kocher, akit mindenki ismer a pajzsmirigyműtét metszés révén. Kocher esetében már 1-3% volt a mortalitás, amit úgy tudott elérni, hogy konkrét lépéseket alakított ki a műtéthez, az arteria thyroidea-k lekötésével, majd az isthmus menti lebenyek kialakításával, izolálásával. Ő volt az, aki felismerte, hogy sok esetben elég a parciális műtét, és csak akkor végzett kiegészítő műtétet, tejes eltávolítást, ha a lobectomia nem hozta meg a kívánt eredményt. Szintén az ő tevékenységéhez köthető a műtét utáni gégebénulás mibenlétének felismerése. Olyan elismerés övezte a munkáját, hogy ő volt az első sebész, aki Nobel díjat kapott, 1909-ben.

(Kocher)

1891-ben Grey volt az, aki felvetette, hogy a posztoperatív tetánia a mellékpajzsmirigy eltávolításához köthető. Ezt a következő 2 évtizedben igazolták is, és az amerikai William Halsted volt az, aki először ezt a műtéti preparáció szintjén is figyelembe vette. Egyébént a századfordulón az addigi európai pajzsmirigymirigy sebészeti dominancia átköltözött az USA-ba, és onnan jöttek a legfontosabb további újítások, finomítások, például Charles Mayo, George Criley, illetve Frank Lahey révén. Utóbbi volt, aki már tudatosan felkereste a n. recurrens-t annak érdekében, hogy megkímélje, és a mellékpajzsmirigy áthelyezése a m. SCM-be is hozzá köthető.

Szerintem a következő nagy lépések a nem túl régmúlt termékei, ez az idegmonitor és a robotsebészet. Az előbbi itthon is már a jelen, a másik még sajnos csak a jövő.

Felhasznált irodalom:
The history of thyroidectomy;
A Review on the History of ‘Thyroid Surgery’
The magnificent seven: a history of modern thyroid surgery;

Nagyon érdekes felvetéssel jöttek most elő portugál kollégák a European Archives-ban: vezessük be a tympanico-malleolaris izület (tympanicomalleal joint) fogalmát a középfül anatómiájában (Pars tensa and tympanicomalleal joint: proposal for a new anatomic classification). Tradicionálisan 2 izületet tartunk számon a középfülben: az incudomalleolaris és az incudostapedialis izületet, és most ezek mellé szeretné ez a kutatócsoport felsorakoztatni ezt az új entitást.

De mit is jelent ez az egész, hogyhogy nem vettünk észre eddig egy ilyen dolgot, mint egy izület a fülben? Azért alakulhatott így ez a történet, mert ezek a kollégák a dobcsont és a kalapács közötti összeköttetésre tekintenek úgy, mint egy szokatlan alakú izületre. Ami azért is érdekes, mert hát elvileg nincs is szoros összeköttetésben a két csont, de szerintük meg igen :). Az izület a scutum és a kalapács markolata és rövid nyúlványa közötti összeköttetés, semi-mobil syndesmosisnak felelhetne meg, és a dobhártya rostos rétege az, ami szorosan összeköti a két csontot. Az izületi szalagok a ligamentum malleolare anterius és posterius, de ide sorolják a rostos dobgyűrűt és a pars tensát (!) is. Az izületi mozgás pedig egyrészt passzív abdukció/addukció, amit a hangrezgés, illetve a dobüregi nyomásváltozás okoz, másrészt aktív mozgás, amit a musculus tensor tympani visz végbe.

A fentiek részben evoluciós megfontolásokon alapulnak, részben embriológiai lépéseken, és a szerzők szerint megerősítik bizonyos humán klinikai megfigyelések is. Például a kalapácsfej szerzett fixációja, amivel valóban néha találkozunk (Cikkünk a hallócsontláncolati problémákról mesotympanalis krónikus középfülgyulladásban), vagy a major hallójárati- és középfül fejlődési rendellenességgel született betegek esetében az, hogy a dobhártya hiánya a kalapács markolatának hiányával is szokott járni.

Az idő el fogja dönteni, hogy ez a felvetés fontos-e, szükség van-e rá. Ha olyan fülsebészeti vonatkozást lehet hozzárendelni, ami megerősíti ezt az igényt, akkor egyszercsak azt vesszük észre, hogy használjuk. Ha nem, akkor volt egy ilyen ötlet, de bekerül a szekrény aljára.