Horváth Barnabás kollégámmal operáltunk egy érdekes esetet. Medialis nyaki ciszta volt az előzetes diagnózis a képalkotó és az aspirációs citológia alapján, de az gyanús volt, hogy nagyon puha elváltozás töltötte ki a 20 év körüli hölgybeteg egész submentalis térségét. Miután feltártuk, láttuk, hogy egy rendkívül vékony falú, szinte pókhálószerű, többrekeszes cisztarendszer található a platysma alatt, a nyelvcsonttól cranialisan, ami össze-vissza terjed a suprahyoid izmok között, sőt, bal oldalon a submandibularis nyálmirigy mögé, a hátsó pólust is meghaladva bement. Amikor pedig rányitottunk (véletlenül, persze), akkor nagy mennyiségű, áttetsző, de elég sűrű, nyákszerű váladék ürült ki. Onnatól kezdve viszont, hogy a belsejébe jutottunk, már kiválóan látható volt, hogy minden térbe, hasadékba beterjed a submentalis régióban, ezt le is fényképeztem. A neonzöld nyíl mutatja a ciszta belfelszínét, hogy mennyire rátapad és szinte behüvelyezi az alatta lévő izmokat.

Abban maradtunk, hogy ez egy cisztikus hygroma lesz (szövettan folyamatban), és annyiból még szerencsénk is volt, hogy nem a lateralis nyaki terekben találkoztunk az elváltozással. Ugyanis ott akár külön-külön behüvelyezheti a nagyereket és a nervus vagust is, illetve az erek minden egyes ágát, vagy akár az agyidegeket és azok ágait is (n. hypoglossus, lingualis, stb.). Na ember legyen a talpán, aki azt úgy szedi le, hogy semmi sem sérüljön, és az elváltozás is egyben, de legalábbis maradéktalanul kijöjjön.

Maga a cisztikus hygroma a lymphangiomák közé tartozik. Ez egy veleszületett nyirokrendszeri fejlődési rendellenesség, ami általában már születéskor illetve kisgyermekkorban felismerésre kerül. Az okot nem tudni, talán az lehet a háttérben, hogy egy fejlődési zavar miatt a nyirokrendszer nem tud rácsatlakozni a vénás elvezetésre, ezért cisztikusan kitágul. Jellemzően a nyakon alakul ki, ahol a kozmetikai problémán kívül néha akár táplálkozási nehézséget, és fulladást is tud okozni, ha olyan méretű és elhelyezkedésű. Legtöbbször a lateralis nyaki szövetrésekben jön létre, illetve a nyelvcsonthoz való viszony alapján beszélhetünk supra- vagy infrahyoid hygromáról.

A témában free full text cikkek: 1, 2

A Laryngoscope-ban egymás után két cikk (1, 2) is azzal foglalkozik, hogy mi legyen a pajzsmiriggyel teljes gégeeltávolítás során. Ugyanis peches esetben a pajzsmirigy felé is terjedhet a folyamat, és ha bennhagyjuk, akkor lokálrecidíva alakulhat ki a stoma körül. Ez nálunk is pont aktuális volt, mert múlt pénteken csináltunk egy teljes gégeeltávolítást bal oldali mRND-vel, és mivel egy némileg szubglottikus terjedést is mutató bal oldali transzglottikus folyamatról volt szó, az azonos oldali pajzsmirigy lebenyt eltávolítottuk, és ezzel beálltunk abba a vonulatba, amit a cikkeket jegyzők is képviselnek.

Ugyanis az első cikk azt mondja, hogy felesleges a rutinszerű teljes pajzsmirigy eltávolítás, mert ők 262 esetben végeztek teljes pajzsmirigy eltávolítást, és 81 esetben lobectomiát, de csak 6, illetve 1 esetben igazolódott a pajzsmirigyben tumor. Viszont ezek az esetek vagy transzglottikus elhelyezkedésűek, vagy szubglottikus kiindulásúak, vagy oda érdemi terjedést mutató tumorok voltak. Így konklúzióként azt mondják, hogy csak ezekben a fenti esetekben érdemes a pajzsmiriggyel is foglalkozni, de akkor viszont kell, míg a glottikus-szupraglottikus folyamatoknál nem. A mi esetünk is transzglottikus, kicsit szubglottikus volt, tehát jól döntöttünk.

A második cikk szerzőinek esetei kicsit rosszabb képet mutattak, mint az előző tanulmány. Náluk 182 total laryngectomián átesett betegből 23-nak volt érintett a pajzsmirigye is (12,6%!!), amiből 22 direkt terjedésnek, 1 metasztázisnak bizonyult. Ők úgy találták, hogy a pajzsmirigy érintettsége esélyes, ha a pajzsporc infiltrált, és/vagy a membrana cricothyroideán át kimegy a folyamat, és/vagy ha a preepiglottikus páholyban is tumor van, illetve és/vagy ha a VI/B nyaki régióban is van igazolt áttét. Ezek a kritériumok elsőre másnak tűnnek, mint az első cikké, de valójában nagyon hasonlóak. Hiszen vagy arról van szó, hogy nagy a rizikó, ha alsó elhelyezkedésű (szubglottikus) a tumor, mert akkor tud könnyen előre kitörni, vagy pedig előrehaladott a folyamat (transzglottikus), és ilyenkor az invázió a tumor volumenénél fogva esélyesebb.

Sajnos átestem egy jó hosszan tartó, folyamatos lázzal, rendes nyaki nyirokcsomó duzzanattal járó mandula-gyulladáson, amiről a mai napig nem tudjuk, hogy valójában mi is volt. Talán valami mononucleosis szindróma lehetett (CMV?), mert antibiotikumra nem reagált, de valahogy minden kategóriából kicsit kilógott a klinikai kép és a laborok alapján. Mindegy is, mindenesetre miközben több éjszaka is arra ébredtem, hogy olyan a torkom, mintha üvegcserepeket nyeltem volna, rögeszmémmé vált, hogy biztos valami fekélyes mandula-gyulladásom van, mert annyira olyan érzésem volt. Aztán mikor a kollégáim megnéztek, kifejezett fekélyt nem találtak, de gondoltam akkor már összeszedem, hogy mi minden tud fekélyes mandula-gyulladást okozni.

Ha már szóba került, a mononucleosis (foto) is tud fekélyes formában jelentkezni a mandulán, bár jellemzőbb a tüszős mandula-gyulladást utánzó felrakódás. Mind a klasszikus EBV mononucleosis, mind a CMV-okozta mononucleosis szindróma is járhat fekéllyel.

Nem annyira ritka, mint amennyire annak idején gondoltam a Plaut-Vincent angina, amiről már 4 éve is írtam, sőt fényképem is van, több is. Ezt talán annyiból egyszerű elkülöníteni, hogy egyoldali folyamatról van szó. Persze itt nagyon kell figyelni arra, hogy nehogy egy tonsillatumort nézzünk el, de azt meg a klinikum segít eldönteni. Ha gyulladásos panaszok kísérik, pár napos csak az előzmény, fáj is, esetleg lázas is a -nagy valószínűséggel fiatal- beteg, akkor Plaut-Vincent. Bár a HPV éra küszöbén például az életkor sajnos egyre kevésbé lehet kórjelző...

Az irodalom szerint herpesvírus fertőzés is tud fekélyes mandula-gyulladást okozni (cikk 1, 2), bár mindkét citált esetben nem annyira a klinikai kép mutatott fekélyt a tonsilla felületén, hanem a későbbi, akut mandulaműtet követő szövettani feldolgozás. Ilyen formában ezért ez talán nem is ebbe a diferenciáldiagnosztikai kérdéskörbe tartozik, hanem a sima akut mandula-gyulladáséba.

Aztán az ENT Journal-on írnak arról, hogy beta hemolizáló Streptococcus is okozhat fekélyt, ráadásul ez is egyoldali folyamat volt. Az ENT Journal-ra egyébként minden további nélkül lehet regisztrálni, akkor elérhető a teljes cikk is, és ott nagyon jó kép van a gyulladásról. Ha ezt a klasszikus Plaut-Vincent anginával hasonlítjuk össze, akkor azért is lehet nehéz kérdés, mert úgyis elkezdjük amoxicillin-klavulánsaval kezelni a beteget, amire mindkét betegség elvileg jól kellene reagáljon. Utólag meg már nehéz megmondani, hogy melyik kórokozó is volt, de tulajdonképpen mindegy.

Elvi szinten akár diphteriával, torokgyíkkal is találkozhatunk, ahol az egyik első jel a tonsillák fekélye lehet (Oral and Maxillofacial pathology könyv), bár ebben az esetben a fekélyes folyamat nem áll meg a tonsillán, hanem a lágyszájpad és az uvula, vagy akár a bucca és a nyelv is érintett lehet. Annál rosszabb hír, hogy nem is biztos, hogy csak elvi találkozásunk lehet a diphteriával, köszönhetően az oltásellenzőknek, Spanyolországban nemrég felbukkant újra ez a betegség. Illetve találtam még egy cikket, ahol további érdekes kórokozók, pl. adenovirus is fel van sorolva. Jókat írnak ott is, érdemes végigfutni.

Ha a klinikai kép fekélyes mandula-gyulladásra gyanús, és nem egyértelmű a dolog (pl. Plaut-Vincent anginára), akkor tenyésztés, és vérvétel tud segíteni (vérkép, crp, ast, szerológiai, májfunkció) eldönteni a kérdést. Sajnos a spéci dolgoknak van némi latenciaideje, meg a szerológia sem rögtön lesz pozitív, a tenyésztés meg néha félrevezető, kontaminálódhat, az anaerobokat meg kifejezetten nehéz tenyészteni. De azért szerencsére vannak mankóink, bár az első szűrő a látvány, tehát a saját szemünk a legfontosabb a fekélyes mandula-gyulladásnál.

A fülfelszúrás saga harmadik részeként (1. rész, 2. rész) le szeretném írni a fülfelszúrás valódi lehetséges szövődményeit, és a tévhiteket is szeretném eloszlatni. Ez utóbbi is fontos, hiszen különböző hiedelmek keringenek a fülfelszúrás szövődményeiről, amik befolyásolják a szülők döntését, hogy beleegyeznek-e a gyerek fülének felszúrásába.

Én eddig két visszatérő téves elképzeléssel is találkoztam. Az egyik, hogy "akinek egyszer felszúrták a fülét, annak utána még többször is fel kell majd szúrni". Ez egyáltalán nem így van. Persze lehet olyan, hogy valaki hajlamos középfül-gyulladásra, és emiatt többször is fel kell szúrni a fülét, de ez nem azért van, mert már egyszer felszúrták. Általában a tévhiteknek van valami valós alapja, egy félreértés, ferdítés, túlzás, de ezt nem is értem, hogy jött, pedig már legalább 3-4 alkalommal hallottam. Talán az lehetett, hogy egy fülgyulladásra hajlamos gyerkőc élete első felszúrását vélték a szülők a folyamat kezdetének? Passz.
A másik, többszörösen előkerült hiedelem az, hogy a gyerkőc a felszúrás után rosszabbul fog hallani. Na ez már egy fokkal reálisabb probléma, mivel valóban lehet olyan, hogy a felszúrás miatt később rossz lesz a hallás (lásd majd lejjebb), de ennek a szövődménynek a lehetősége nagyon-nagyon kicsi. Ezzel szemben, jóval nagyobb az esély bármilyen szövődményre, illetve arra, hogy a gyerkőc hosszabb ideig fog szenvedni a gyulladás miatt, ha nem szúrjuk fel a fülét, mint annak az esélye, hogy a felszúrás következtében tartósan rossz legyen a hallás. Sőt, ha felszúrjuk a fület, akkor aktuálisan még javulnia is kellene a hallásnak, mivel akkor tud csak kifolyni a dobüregből a hallócsontok mozgását, így a hallást is lerontó genny.

Mik a valódi lehetséges szövődmények?
- Előfordulhat, hogy esetleg nem gyógyul be a szúrás okozta lyuk a dobhártyán, és tartós perforáció marad vissza. Ugyanakkor ha nem szúrjuk fel a fület, és a genny repeszti ki a dobhártyát, akkor még nagyobb az esély tartós perforáció kialakulására. Ha nem gyógyul be a felszúrás helye, nem lesz tökéletes a hallás, és a dobüreg befertőződhet, pláne, ha víz megy a fülbe.
- Elvileg úgy is előfordulhat tartós halláscsökkenés, hogy sérül valamelyik hallócsont, de ha az ember az első-alsó dobhártyanegyedben szúr, ott ez biztosan nem történik meg. Ennek okairól a tubusbeültetés kapcsán már írtam ITT.
- Előfordulhat vérzés, de ezt a szövődményt olyan amerikai stílusúnak tartom külön emlegetni. Persze, hogy vérezhet, hiszen egy élő szövetbe szúrunk bele, és nem spriccelő vérzésről van szó, hanem arról, hogy esetleg 1-2 csepp vér kicsordul.

Én személyesen még semmilyen érdemi szövődménnyel nem találkoztam azóta, hogy 2002-ben elkezdtem dolgozni. Ez nyilván nem azt jelenti, hogy ezek csak, elvi lehetőségek, mert tartós perforációról már hallottam kollégáktól. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy olyan nagyon azért a szúrás szövődményeitől nem kell tartani, bár attól még a szúrás egy nem túl kellemes élmény, attól függően, hogy mennyire sikerült elérzésteleníteni a dobhártyát előtte.

A Fauquier ENT blogon olvastam egy módszerről, ami segíthet az arra hajlamos betegeknek abban, hogy némi gyakorlás révén később kevésbé öklendezzenek, ha a torkukba néznek. Ez a garatreflex leszoktató módszer úgy néz ki, hogy egy fogkefe segítségével először a beteg keresse meg óvatosan azt a pontot a torkában, aminek a megérintése az öklendezést kiváltja. Ez jellemzően a nyelvgyökben, vagy esetleg a hátsó (oldalsó) garatfalon helyezkedik el. Ha sikerült azonosítani a pontot, ahol megjelenik a reflex, kezdje el a fogkefével óvatosan súrolni addig, amíg az öklendezés jelentkezik. Ha ez 1 másodperc, akkor annyi ideig, ha 10, akkor meg addig, mindegy. Majd aztán ezt a műveletet minden nap, lehetőség szerint minél többször, akár 10-15 alkalommal ismételje meg. A fogmosás kiváló alkalom erre a célra, mert akkor minden ott van hozzá, ami kell, a fogkefe, és a torka is. Azt fogja észrevenni, hogy már egyre hosszabb ideig kibírja öklendezés nélkül. Később pedig lehet egyre hátrébb menni, mert megszokja a szervezet. De ehhez az kell, hogy minden nap, vagy közel minden nap csinálja a beteg, mert később sajnos visszajön a reflex, ha nem gyakorol. Állítólag a kardnyelők is így csinálják, innen jött az ötlet.

Olyan betegem is volt már sokszor, hogy maga a nagyra történő szájnyitás, esetleg a nyelv kinyújtása is már öklendezést váltott ki. Nyilván nekik ezzel kell kezdeni a gyakorlást, nyitogassák nagyra a szájukat, nyújtsák ki a nyelvüket, aztán később jöhet a fogkefe. Ezt érdemes gyakorolni, mert hát számtalanszor van, hogy csak hosszas érzéstelenítéses procedúrával sikerül valakinek megvizsgálni a torkát, gégéjét, sőt, valakinek maga az érzéstelenítő is öklendezést okoz. Persze nem tehet róla a szerencsétlen beteg, nem direkt csinálja, viszont az ő érdeke, hogy meg lehessen vizsgálni, nekünk pedig segíti a munkákat azzal, hogy gyorsabb lesz a vizsgálat.

Sokszor szembesültem már azzal, hogy a betegfelvilágosítás során a betegnek néha egész más szempontok fontosak, mint amit én gondolok lényegesnek. Legutóbb például egy teljes gégeeltávolítás és nyaki blokkdisszekcióra való felkészülés során volt egy ilyen hülye helyzet, amit egy előrehaladott gége-algarati rák miatt terveztünk. Már kb. 30-40 perce beszéltem a sanszokról, a procedúráról, és a lehetséges szövődményekről, beleértve a beszédképesség helyreállításának lehetőségeit, a n. accesorius, v. jugularis, és a. carotis sérülést, az intenzíven töltött időt, szívódraint, kötést, nyeléspróbát, garatsipolyt, stb., mikor a beteg félbeszakított, hogy ez mind rendben van, és nem annyira érdekli, viszont az igen, hogy igaz-e, hogy utána majd nem tud ízeket és szagokat érezni.

És tényleg, ez egy fontos életminőségi kérdés, mert ha egyszer nem tud a beteg orron keresztül levegőt venni, akkor a szagokat sem fogja olyan jól érezni. Sőt, valóban, az ízérzés is romlik, mert hogy az ízérzés finomabbik része oldott molekulák szaglásából áll. Ugyanakkor egy ilyen nagy műtét, amit kizárólag csak rosszindulatú daganat miatt végzünk, a túlélésért folytatott harc része, tehát pl. én biztos nem ez alapján mérlegelnék, ha egyszer ez a jobb túlélés záloga. De hát nem vagyunk egyformák. De ha már szóba került, most megnéztem egy tavalyi Radiology and Oncology cikket erről, ami szerint a teljes gégeeltávolításon átesett  betegek jelentős részének a szaglás- és ízérzészavar egy érdemben megélt negatívum. Hogy konkrét számokról is szó essen, a betegek több, mint fele számolt be mérhetően/zavaróan leromlott szaglásról, sőt, 30%-uk egyáltalán nem érzett szagokat, valamint egynegyedük ízérzésromlást is panaszolt. Ezek jelentős számok, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy dolog árnyalja csak a képet, és esetleg javíthat a statisztikán, méghozzá az, hogy itt a betegeket direkt erre vonatkozó kérdésekkel monitorozták, nem pedig maguk panaszkodtak erről. Tehát ha nem kérdezünk rá, akkor lehet, hogy egy bizonyos hányadnak nem is annyira feltűnő problémáról van szó. Attól még persze gond.

Ehhez akkor még hozzá lehet csapni egy füst alatt azt is, hogy ilyenkor az orrfújás sem kivitelezhető. Nekem volt is már olyan betegem, akinek ez volt a legfőbb baja műtét után, mert elég sok mindenre allergiás volt, ezért állandóan folyt az orra, és ez nagyon zavarta.

Előzőleg írtam a fülfelszúrás történetéről, következőnek gondoltam a legsikamlósabb részt, azt, hogy mikor kell felszúrni a fület. Azért tartom ezt nehéz kérdésnek, mert a fülfelszúrás szükségessége teljesen szubjektív megítélésen alapul, azaz hogy a vizsgáló orvos éppen milyennek látja a beteg fülét. Ráadásul akut probléma megoldására van, tehát nincs idő tovább vizsgálódni, de ha lenne is még idő, akkor sincs nagyon egyéb vizsgálati eljárás, hogy eldöntsük a kérdést, maximum egy másik orvos véleménye. Tehát kénytelenek vagyunk hinni a minket vizsgáló orvosnak akkor, ott helyben, hogy kell-e szúrni, vagy sem. Az orvos döntését pedig befolyásolja az is, hogy van-e rutinja a fül vizsgálatában, magában a felszúrásban, éppen milyenek a körülmények, (pl. lehetőség érzéstelenítéshez), mennyire empatikus, stb. Emiatt a gyakorlat úgy néz ki, hogy van, aki sohasem szúr fel fület, és van "akinél szinte nem megy ki úgy beteg, hogy ne lenne felszúrva a füle" (az idézettel egy kolléga írta le egy másik kollégát). Én az igazságot a kettő közé helyezem, és azt gondolom, hogy az, aki sohasem szúr fel fület, adott esetben akár veszélybe is sodorhatja a beteget, mert növeli egy gennyes középfül-gyulladás szövődmény lehetőségét, de minimum lassítja a gyógyulását. Aki viszont túl sokszor szúr fel, az egyrészt nem elég empatikus a beteggel, magának is több munkát csinál feleslegesen, és a felszúrás szövődményeinek lehetőségét nem veszi figyelembe.

A felszúrásnak az a lényege, hogy a dobüregben felgyülemlett gennyet lebocsássuk a dobhártya bemetszésével. Így gyorsabban tudjuk tehermentesíteni a fület, mint ahogy a gyógyszer (antibiotikum) hat, ezáltal hamarabb következik be gyógyulás (vagyis csökken a fájdalom), és kisebb eséllyel alakulhat ki szövődmény. Tehát gennyes középfül-gyulladás esetén javasolt, nem pedig savósban, mert ez utóbbinál nem egy gennykeltő baktérium által aktívan termelt váladék felszaporodása a probléma, hanem egy nyomáskiegyenlítési zavar okozta passzív folyamat, amit alapvetően nem old meg a felszúrás. A 2003-as Glasscock-Shambaugh könyvben találtam meg az idevágó, nekem szimpatikus szöveget, amivel szakirodalom szinten tudom megerősíteni azt, amit annak idején nekem tanítottak. Ott azt írják, hogy heveny, gennyes középfül-gyulladás esetén, ha a folyamat már a dobhártyát is elődomborítja, a betegnek komolyan fáj a füle, lázas, akkor javasolt, de legalábbis kezelési opció a felszúrás. Ha nem magas a láz, vagy nem annyira durva a fájdalom, és még nem kapott antibiotikumot a beteg, akkor el lehet tekinteni a felszúrástól. A 2013-as USA akut középfül-gyulladásra vonatkozó gyermekgyógyászati ajánlás már kevésbé hangsúlyozza a felszúrást, csak a 10. oldalon, a fülfájás egyik kezelési opciójaként említi meg a hármas számú táblázat alján.

Egyébként a Glasscock-Shambaugh könyv nem csak a gennyes középfül-gyulladásra, hanem a hólyagos dobhártya-gyulladás kezelésére is javasolja a felszúrást, ami gyakorlatot én nem igazán követek. Ezek a hólyagok ártalmatlanok, így a szövődmények elkerülése nem cél, valamint maguktól is jellemzően 1-2 napon belül kidurrannak. Régebben 1-1 alkalommal próbálkoztam a kipukkasztásukkal, de nem is lehet jól elérzésteleníteni azt a területet, tehát ez még fájdalmasabb is, mint a gennyes középfül-gyulladás felszúrása. Ami persze sokszor szintén nem egy leányálom, még akkor is, ha az ember esetleg egy órát is vár az érzéstelenítés során a zsibbadásra.

Summa summarum, én azért felszúrom a fület, ha arról van szó. Legalábbis mondom a szülőnek, hogy ezt csinálnám, amire sokszor az van az arcukra írva, hogy egy barbár állat vagyok, aki szereti a gyerekeket kínozni. Olyankor szoktam mondani, hogy nekem is van ám két gyerekem, akik szintén néha betegek, szóval nehogy azt higyjék, hogy nem tudom, mi az, amikor egy gyerek szenved. Pont ezért szúrnám fel a fülét, mert akkor lehet, hogy fél óráig még rosszabb, mint előtte, de aztán meg általában sokkal jobban van, mintha arra várnánk, hogy az antibiotikum elkezdjen hatni.

Az utóbbi időben méltatlan módon elhanyagoltam a történelmi jellegű - de sajnos nem történelmi hatású :) - bejegyzéseket, pedig régebben egész sok mindennek utánanéztem, pl. légcsőmetszés, cholesteatoma, orrpolip, ventillációs tubus, homloküreg műtétek. Most viszont tervezek egy több bejegyzésből álló sorozatot a fülfelszúrásról, és gondoltam érdemes lenne ezzel kezdeni a sort.

Állítólag 1648-ban történt az első fülfelszúrás, amit saját magán, ráadásul véletlenül követett el fültisztítás közben egy Jean Riolan nevű francia anatómus, és utána a hallása érdekes módon javult. Ez is milyen már, pont egy savós középfülgyulladásban szenvedő ember paracentálja véletlenül a dobhártyáját... Ha egyáltalán tényleg ez volt a fülbetegsége, és csak egy sima felszúrás történt. Ugyanis a lausanne-i Albert Mudry professzor szerint Riolan a dobhártyája jelentős részét elpusztította ezzel a manőverével, és az esetleg fixált hallócsont-láncolatát is mobilizálhatta. Mondjuk ilyesmit én is láttam, mármint véletlen paracentesist, az apró szépséghibája az én történetemnek, hogy ott romlott a hallás. Egy anyuka hozta a 2 év körüli gyerekét, aki fültisztítás közben kiugrott a kezéből, elfutott, majd a fültisztítóval a fülében elesett a küszöbben, ráesett a fülére, és sikeresen perforálta a dobhártyát a tisztítóval. Szerencsére a láncolatnak nem lett baja, a perforáció meg spontán gyógyult. Zárójel bezárva.

Később, miután híre ment ennek az eljárásnak, a XVIII-XIX. században aztán boldog-boldogtalannak felszúrták a fülét, ami természetesen az esetek messze nagy részében nem volt indokolt. A sok sikertelenség miatt vissza is esett a felszúrások száma, sőt, szinte el is felejtődött ez a beavatkozás, pedig 1802-ben a brit Astley Cooper 2 publikációban is mellette foglalt állást, végre -meglehetősen szigorú- indikációs lista mellett. Például ő már a fülkürt működésének zavarához kötötte, vagyis teljes obstrukció esetén javasolta csak a felszúrást. Szintén ő volt az, aki az első-alsó dobhártyanegyedet javasolta szúrásra, aminek okáról már én is írtam ITT. Az átmeneti mellőzést követően Hermann Schwartze német fülész hozta vissza később a felszúrást a XIX. század második felében. Ő egyébként manapság a róla elnevezett Schwartze tünetről kell, hogy ismert legyen a fül- orr- gégészek körében, ami nem más, mint a dobhártya mögött látható vöröses-kékes folt, elszíneződés, ami az aktív otosclerosis egyik jele, és a promontoriális otoscleroticus góc fokozott ereződése miatt jön létre. Aki nem hiszi, hogy van ilyen, és csak egy szívatós szakvizsga kérdésének gondolja, annak ITT van egy youtube videó egy remek Schwartze jelről.

Schwartze munkássága óta jelentős változás a felszúrást illetően nem történt, vagy legalábbis nagyon nem jegyzik, bár természetesen egyéni variációk, próbálkozások biztos voltak/vannak. És hát mint az orvosi beavatkozások nagy része, a fülfelszúrás alkalmazása mind személyhez, mind időhöz kötötten is folyamatosan változik. Volt időszak, hogy sokszor szúrtak, meg valaki ma is sokat paracentál, valaki meg nem. De erről még majd egy következő bejegyzésben.

Michael Chang dr a Fauquier ENT blogon összeszedte, hogy az eddigi kutatások alapján milyen szerepeket tulajdonítanak a garat közepén becsüngő nyelvcsapnak. A kutatások kifejezés alá tartozik Hippokratész, Arisztotelész, és Galenus véleménye is, akik persze nem tudtak beható tanulmányokat folytatni technikai okok miatt, de véleményük már volt az uvulát illetően. Chang dr nagyon részeletesen, időrendben, névvel gyűjtötte ki az elméleteket, kutatásokat, ezt én most csak egyszerűen felsorolom itt.

- Szóba került, hogy nincs is valós szerepe, csak egy csökevényként maradt itt az egyedfejlődés során. Ennek mondjuk kissé ellentmond, hogy egy csomó vizsgált emlősnek nincs is uvulája.
- Az orrváladékot rávezeti a nyelvgyökre, és ott a nyelvgyöki mandula segít a váladék megtisztításában.
- A hangképzésben lehet szerepe a rezonancia befolyásolása révén.
- Segítheti a nyelést.
- A fülkürtműködést befolyásolja.

Vannak köztük érdekes felvetések, szerintem akár mindegyik szerep elfogadható. Kivéve az utolsót, azt egy kicsit nehezen tudom elképzelni, azért is írtam a végére, de attól még, hogy én nem tudom hova tenni, még lehet benne valami.

További érdekességként rákerestem a neten a leghosszabb uvulára, és ezeket találtam: 1, 2, 3. A nagy keresésben aztán találtam olyan embert is, aki a nyelvét fel tudja dugni szinte az orrgaratba a lágyszájpad mögé. ITT lehet megtekinteni a nagyszerű mutatványt.

Kb. másfél éve tévhit-eloszlatásként írtam, hogy nem azért vagyunk télen gyakrabban betegek, mert gyengébb az immunrendszerünk, hanem mert zárt helyen, sokkal nagyobb sűrűségben találkoznak az emberek, ezért könnyebben terjednek a fertőzések, mint nyáron, amikor a szabadban jobban eloszlik a népesség. Sőt, most meg cambridge-i kollégák arról írtak a Nature Communications-ben, hogy találtak egy rakás fehérjét a fehérvérsejtekben, amik termelődése szezonális változást mutat. Méghozzá nem keveset, mert az immunrendszert alkotó sejtjek vizsgált génállományának 23%-a változott szezonálisan. És nem csak a fehérvérsejtek által termelt molekulák, hanem más, a gyulladással összefüggő anyagok, pl. a CRP mennyisége is változik évszakonként. Az eredményeik alapján pedig úgy tűnik, hogy télen eleve egy kicsit "gyulladt" állapotban vagyunk, mert az ún. proinflammatórikus gének által kódolt fehérjék jobban termelődnek. A kutatók ezzel magyarázatot -vagy legalábbis egy magyarázatot- tudtak adni arra, hogy télen miért van több szív-érrendszeri megbetegedés. Az én olvasatomban pedig ez azt is jelenti, hogy a szervezet megpróbál jobban felkészülni a téli fertőzésekre. Tehát szerintem nemhogy gyengébb lesz, hanem erősebb próbál lenni az immunrendszerünk télen.