Régebben azt gondoltuk, hogy élesen elkülönülnek az orr- és melléküregeinek betegségei az alsóbb légutak, a légcső, hörgők és tüdő megbetegedéseitől. Ez a szétszedés, különválasztás egyébként abszolút jellemző a nyugati (európai) típusú, analizáló jellegű orvoslásra. Azonban egyre több jel mutat arra, hogy ennyire éles határ nincs a légutak egyes részei között, valamilyen kölcsönhatás mindenképpen létezik. Erre utal például az is, hogy az allergiás náthás betegeknél nagyobb eséllyel alakul ki később asztma. Sőt, a gyakorlatban azt is tudjuk, hogy asztmás és orrpolipos betegek esetén az orrpolip állapotának javítása az asztmát is könnyebben kezelhetővé teszi.

Ez az összefüggés az allergiás nátha kezelése terén is megfigyelhető. Pár napja megjelent egy cikk a Clinical and Experimental Allergy-ben, amiből kiderül, hogy az allergiás náthával és asztmával élő betegek szénanátha komponensének szteroidos orrspray-vel történő kezelése nemcsak az orrpanaszokon javít, hanem az asztmával kapcsolatos életminőségen is, az alsóbb légutak státuszát is javítja. Egyébként ez sem teljesen új dolog. Sőt, itt van közeli személyes tapasztalatom is. Egyik barátom allergiás, de csak félig-meddig van kedve kezelni a baját. Orvos, ezért természetesen nem túl jó beteg... Mindenesetre ha éppen nincs kedve az allergiával törődni, akkor akár egy asztmaszerű fulladásba is bele tud szaladni, míg mikor rendesen kezeli magát, fel sem merül alsó légúti érintettség.

Tehát ha például valaki ismert szénanáthás, és elkezd fulladni, akkor érdemes először azon elgondolkozni, hogy vajon jól van-e beállítva az allergia elleni kezelése, illetve egyáltalán az orrát kezelik-e valamivel. És azt gondolom, hogy ez a másik irányból is igaz lehet: ha valaki asztmás, és mellesleg vannak orrpanaszai is, akkor lehet, hogy érdemes lenne ez utóbbi, esetleg sokkal kevésbé zavaró panaszokat is jobban kézbe venni. Hátha önmagában ettől megoldódik a probléma.

Nemrég találkoztam egy -orvosi szemmel- szép nyálkővel (sialolith). A beteg a zsebében hozott magával egy kb. 0.5 cm. átmérőjű kövecskét, ami egy ásítás során pattant ki a szájfenekéből. Le is fényképeztem: 


Ráadásul még ott tátongott a nyelv alatti nyálmirigy kivezetőcsöve is. Ritkán látszik ennyire tágnak:


A beteg egyébként már sokkal jobban volt mikor láttam, előtte napokig egy egyoldali, fájdalmas, szájfenéki duzzanattal kínlódott, ami elsősorban a kő távoztával javult. Fogász látta, mivel először fogászati okból kialakult nyirokcsomógyulladásra volt gyanú, de aztán az nem igazolódott. Így, hogy a nagy kő távozott, már csak sok folyadék és savanyú italok fogyasztása szükséges, hogy még hígabb legyen a nyál és több termelődjön, ezzel kvázi ki lehet mosni a mirigyből a maradék szemcséket.

A nyálkövesség kialakulásának pontos mechanizmusa nem ismert, bár az biztos, hogy egyrészt kell hozzá, hogy valamilyen okból kifolyólag megváltozzon a nyál összetétele, konzisztenciája (pl. kevés folyadékot fogyaszt valaki), illetve nagy eséllyel szükség van egy "magra", amire kicsapódhatnak a nyálból bizonyos kalciumtartalmú anyagok. Ilyen mag lehet például leszakadó hámsejtek a nyálvezetékben, ami akár egy gyulladás miatt is bekövetkezhet. Leggyakrabban az állkapocs alatti nyálmirigyben alakulnak ki ilyen kövek, de előfordulhat máshol is. Ennél a betegnél a nyelv alatti mirigy volt érintett, ez a második leggyakoribb lokalizáció.

A kövek főleg akkor okoznak problémát, ha elakadnak a nyálvezetékben, és mögötte pang a nyál. Tipikus tünet, hogy a beteg arca oldalt, vagy a szájfeneke étkezés során relatív hirtelen megduzzad, fájdalmassá válik. Ha a sokáig pangó nyál befertőződik, akkor gennyes nyálmirigygyulladás is kialakulhat, ezt inkább idősebb betegeknél látjuk.

A nyálkövesség diagnózis felállítása elsősorban a klinikumon alapul, de röntgenvizsgálattal és esetleg ultrahanggal is meg lehet támogatni a sima fül- orr- gégészeti vizsgálatot. Sajnos nem minden kő ad röntgenárnyékot, így nem mindig lehet őket kimutatni. Szerencsés esetben a kövek maguktól távoznak, mint ahogy az a fenti betegnél is történt. Ha a nyálvezetékben van a kő, akkor esetleg óvatos masszírozással lehet rásegíteni, illetve a már fent említett "mirigyátmosás" is segíthet. Szondával is lehet kicsit tágítani a vezetéket. Peches esetben, ha magától nem óhajt távozni a kő, akkor rá kell metszeni a nyálvezetékre. Még pechesebb esetben, ha a mirigyállományban van a kő, és szintén nem oldódik meg konzervatív úton, akkor az egész mirigyet el kell távolítani. Ez utóbbi esetben nem kell félni, marad elégséges mennyiségű nyál.

Már többször eszembe jutott, hogy valamilyen fül- orr- gégészeti kvízt csináljak, főleg amióta megvan a Bailey-féle tesztkönyv. A gondolat valójában nem saját ötlet, hanem Simon András barátom EKG blogja (cardioblog) adta az ötletet. Aztán addig gondolkodtam, amíg dr. Rajesh Kalra megelőzött, és most már a 7. fordulóját lehet töltögetni az ENT Quiz-nek az ENT India blogon. Nagyon jó a technikai megoldás is: sima google spreadsheet-ben van létrehozva a teszt, tehát semmiféle ördőngősség nincs a háttérben.

Jön a négynapos ünnep, lehet időt szakítani a tesztre. Sikeres kitöltést kívánok mindenkinek!

(Azért egy magyar teszten még mindig gondolkodom... ;) )
 

"- A tünetek jellege és a vizsgálati lelet alapján nagy valószínűséggel reflux okozza az Ön torokpanaszait. Mindenképpen javasolt lenne egy gasztroenterológiai-belgyógyászati kivizsgálás, de addig is életmódbeli változtatásokat kell eszközölni, és savcsökkentő gyógyszer szedése is szóba jön.
- Igen, ezt már mások is mondták, de nem akarok egy gyomortükrözést! Inkább írjon fel csak simán savcsökkentőt, és majd meglátjuk. Az máskor is bevált már."
  

A reflux kicsit olyan, mint az allergiás nátha: legtöbbször a korrekt, teljeskörű kivizsgálás nélkül is erősen gyanítjuk, hogy mi okozza a panaszokat, és tudjuk kezelni is. Mégis érdemes végigmenni a gasztroenterológiai kivizsgáláson, és sokkal jobb, ha belgyógyász kezeli a refluxot.

Miért?
-  Mert jobb, ha nem csak a nagyon valószínű kategóriába esik a diagnózis, hanem ennél biztosabb talajon áll.
- Ha savmarás okozta torokpanaszok vannak, a tápcsatorna más részein is lehetnek eltérések, amelyek külön kezelést és időszakos kontrollt is igényelhetnek. Ez csak megfelelő gasztroenterológiai kivizsgálás során derülhet ki.
- A refluxnak sok oka lehet. Ezekről a belgyógyászok jóval többet tudnak, ezért kezelni is jobban tudják, mint a fül- orr- gégészek.
- A reflux kezelése során, ha rövid távon nem is, de hosszú távon lehetnek gyógyszermellékhatások. Kialakulhat Clostridium okozta hasmenés, atrophiás gastritis, B12 vitamin hiány, sőt, akár csontanyagcsere problémák és szív-érrendszeri mellékhatások is lehetnek. Megnőhet a tüdőgyulladásra való hajlam is. Mindezek felismerésére és megelőzésére alkalmasabb a belgyógyász, mint a fül- orr- gégész.

A fül- orr- gégész feladatát én sokkal inkább csak abban látom, hogy felismerje, ha valamilyen panasz mögött reflux állhat. Nyilván egy egyszeri tesztet megér a savcsökkentő, de ha tartósak maradnak, vagy a kipróbálás után visszatérnek a panaszok, akkor irány a gasztroenterológia! Persze teljes mértékben megértem, ha egy beteg nem akar tükrözést, újabb vizsgálatot, sorbanállást, stb., de minden az ő érdekében történik. Hosszabb távon jobban jár vele!

Érdekes történelmi cikk jelent meg a Journal of Oto-Rhino-Laryngology, Head and Neck Surgery-ben az amerikai elnökök fül- orr- gégészeti betegségeiről. Persze itt inkább a fajsúlyos betegségekről van szó, hiszen szerintem minden USA elnök életében legalább egy alkalommal szenvedett valamilyen fül- orr- gégészeti betegségben. Pl. kisgyermekkorban középfülgyulladás, később mandulagyulladás, arcüregproblémák, időskori nagyothallás szinte bárkit érinthet, de ezek önmagukban nem érdekesek.

Viszont említésre méltó a 18. elnök, Ulysses S. Grant, aki nagy dohányos volt, és alkoholból is tetemesebb mennyiséget fogyasztott, főleg a háború alatt.



Grant 62 éves korában kezdett nyelési fájdalomról, garati gombócérzésről panaszkodni. Azonban nem igazán szeretett orvoshoz járni, ezért meglehetősen későn került felismerésre a panaszait okozó, jobb oldali torokmandularák. Már azonos oldali nyaki nyirokcsomó áttétet is adott daganat a diagnózis felállításakor. A betegséget felismerő "torokspecialista" helyi kezelést és fájdalomcsillapítást javasolt, de a folyamat tovább haladt előre. Emiatt egy második orvostól is tanácsot kért az elnök, aki csak egy radikális, az állkapocs kettéosztásával kivitelezhető műtétben látta a gyógyulás egyetlen esélyét. Azonban végül erre sem került sor, mivel a tumor infiltrálta a nyaki lágyrészeket, és vélhetően a nagyereket is, emellett Grant egyre rosszabb általános állapotba került, nem bírt volna ki egy ekkora beavatkozást. Így végül ez a betegség okozta a halálát 1885-ben.


A másik fül- orr- gégészetileg fontos USA elnök a 24., Grover Cleveland.


 
Cleveland szintén dohányos ember volt. 56 éves korában azzal a panasszal fordult az orvosához, hogy a szájüregében, a szájpadon, ott, ahol a szivar is hozzáér, fájdalmat érez. A Fehér Ház orvosa egy negyeddollárosnyi fekélyes elváltozást talált a keményszájpadon, ami bal hátsó őrlőfogak és a középvonal között helyezkedett el, érintve a lágyszájpadot is. Ez egyből felvetette a rosszindulatú daganat lehetőségét, és ezt a szövettan igazolta is. A dolog pikantériája, hogy éppen egy olyan politikai szituáció közepette derült ki ez a betegség, hogy Cleveland-nek sokat ártott volna, ha kiderül az állapota. Ezért teljes titoktartás mellett, egy ismerőse jachtján (!) került sor a műtétre, ahol egy 1.5 órás beavatkozás során a bal felső állcsont nagy részét eltávolították. A daganat beterjedt az arcüregbe is, ezért elég nagy defektust kellett később pótolni, ún obturátorral.

Cleveland a beavatkozás után még 15 évet élt, ami egy ekkora daganat esetén még ma is nagy eredmény. Ez felvetette annak a lehetőségét, hogy esetleg tévedtek a szövettant illetően, és mégsem rák, hanem esetleg más típusú elváltozás (pl. jóindulatú nyálmirigytumor) lehetett a panaszok okozója. Végül azonban 1980-ban újraértékelték a szövettant, és verrocusos laphámrák lett a végső diagnózis. Ez a rosszindulatú laphámdaganatok egyik jobb indulatú variánsa, ez megmagyarázhatja az áttétek hiányát, és a hosszú túlélést.

(képforrás: whitehouse.gov)

Elég gyakori szövődménye a tympanoplastica és a stapedectomia műtéteknek az operációt követő átmeneti vagy tartós ízérzészavar. Ennek oka, hogy műtéttechnikai szempontból nagyon rossz helyen fut a chorda tympani, a nyelv elülső kétharmadának ízérző idege. Ez a kis ideg gyakorlatilag szabadon lógva átszeli a dobüreget, érintve pont azt a területet, ahol a fülműtétek fontos mozzanatai (dobüregbe hatolás, hallócsont eltávolítása, dobhártyapótlás, stb.) történnek.

Az alábbi, wikipediáról származó képen pirossal kiszíneztem a chorda dobüregben szabadon futó szakaszát:



A kép a dobüreg külső falát ábrázolja belülről, középen a dobhártya belfelszíne látható.

A chorda tympani az arc mimikai izomzatának vezérléséért felelős nervus facialis (VII. agyideg) ága, abból ágazik ki a dobüregbe az ideg csecsnyúlványi szakaszán. Szabadon, csontos borítás nélkül előrefut a kalapács és az üllő hallócsontok között, és pont ez a fő probléma vele. Ugyanis mikor transmeatalisan, a felső-hátsó csontos hallójáratfal mentén behatolunk a dobüregbe, akkor pont útban van, a dobgyűrű után szinte mindig az első struktúra, amivel találkozunk a dobüregben. Az ember persze próbálja kímélni, odébb terelni, elhajtani, ami az esetek nagy részében simán működik is. De néha -főleg ha cholesteatoma miatt történik a fülműtét, vagy ha ki kell venni a kengyel hallócsontot (stapedectomia)- egyszerűen nem kivitelezhető a műtét, ha nem áldozzuk fel a chordát. Ha átvágásra kerül a chorda, akkor a beteg véglegeges ízérzészavarban fog szenvedni, ami érdekes módon nagyon sok embert nem is zavar olyan nagyon. Ennek egyes kutatások szerint az az oka, hogy már az alapbetegség, a krónikus középfülgyulladás vagy a cholesteatoma annyira meggyötörte az ideget, hogy eleve nem működött jól. Viszont olykor nem is kell átvágni, hanem elég csak piszkálni az ideget, és már ez elég a funkcióromláshoz. De ez esetben a jó hír az, hogy az ízérzészavar valószínűleg csak átmeneti lesz, az ideg működése később, általában pár hét alatt helyre fog állni.

(képforrás: wikipedia)

Pár napja jelent meg az Archives of Otolaryngology and Head and Neck Surgery-ben egy wisconsini tanulmány (Beaver Dam Offspring Study), amely a halláscsökkenés általános rizikófaktorait volt hivatott jobban feltárni. Több, mint 3000 embert vontak be a kutatásba, tehát elmondható, hogy kellően nagy elemszámmal dolgoztak, ezek alapján megbízható adatokra számítanék. Remélem a statisztikai próbáik is megfelelőek voltak, ahhoz egyáltalán nem értek.

Mindenesetre úgy tűnik, hogy a halláscsökkenés legfrissebb karakterisztikája a következő:

A halláscsökkenés elsősorban az idősebbeket érinti, a 65 és 84 év közötti emberek körében kb. 15x gyakoribb, mint a 21 és 34 év közöttieknél. Mondjuk ez olyan nagy újságot nem jelent. Szoros a kapcsolat a férfi nem, a zajos környezet, a korábbi fülműtét, valamint az alacsonyabb iskolázottság és a halláscsökkenés kialakulásának esélye között. Itt az ok-okozati összefüggések elég egyértelműek: a kevésbé iskolázott férfiak nagyobb eséllyel dolgoznak zajos környezetben, mint a nők, vagy a felsőoktatási intézményt végzettek. Ez is jelzi, hogy mekkora fontossága van egyébként a megfelelő zajvédelemnek. Az viszont szomorú dolog, hogy pont azoknak lenne ezek szerint nagyobb szüksége hallásrehabilitációra, akik nem annyira tudják megfizetni.

Kifejezett összefüggést találtak a szív-érrendszeri eltérések és a halláscsökkenés kialakulásának esélye között: mind a kisér-eltéréssel (szemfenéki erek), mind a nagyerek eltéréseiben szenvedők (a. carotis intima vastagság), illetve a sztatin típusú gyógyszereket szedők körében is nagyobb eséllyel volt nagyothalló. Ez utóbbi csoportot, a sztatin-szedőket nem maga a gyógyszer szedése miatt gondolják rizikócsoportnak, hanem pontosan azért, ami miatt sztatint kapnak: kardiovaszkulárisan fokozott rizikójúak.

Érdekes módon a magasabb hematokrit értékkel élőknél -tehát akik vérében arányaiban több a vörösvértest- kisebb eséllyel alakult ki halláscsökkenés. Ez laikus szempontból logikus, hiszen azt gondolhatjuk, hogy több vörösvértest = több oxigén = jobb működés. Ugyanakkor eddig a legtöbb vizsgálatban a magasabb hematokrit érték sűrűbb vért, ezáltal rosszabb keringést, magasabb vérnyomást jelentett, amik pedig pont a halláscsökkenés mellett szólnának. Itt mégsem ezt találták. Hmm...

Végül meglepetés, de a dohányzás, a cukorbetegség, és a magas vérnyomás nem volt kísérője a halláscsökkenésnek, tehát akár azt is lehetne mondani, hogy nincs összefüggés ezek és a halláscsökkenés között. Ezt a cikk szerzői azzal magyarázták (ki), hogy a tanulmányba az átlagnál kevesebb dohányzó, cukorbeteg, és magasvérnyomás-beteg került.

Szóval oda kell figyelni a zajvédelemre, és talán jobban kellene figyelni a szív-érrendszeri betegek hallására, a prevencióra és a gyors rehabilitációra.

(kép: S. aureus enterotoxin szuperantigén)

A Staphylococcus aureus egy gyakran előforduló kórokozó, fej-nyaki fertőzésekben is sokszor találkozunk vele. Valószínűleg ennél többet is tudhat ez a baktérium, mivel a krónikus melléküreggyulladás létrejöttében is felmerült a S. aureus szuperantigénjeinek a lehetséges szerepe, erről írtam is már itt a blogon.

De más típusú, szintén nem fertőzéses eredetű betegséggel is összekapcsolták már ezt a kórokozót, például az allergiás náthával és az asztmával is. Nemrég az Allergy-ben jelent meg egy review cikk, amelyben összeszedték, hogy eddig a különböző kutatások során milyen kapcsolatot találtak az allergiás eredetű légúti betegségek és a Staphylocccus aureus szuperantigénjei között. Meglepően sok a kapocs... Tehát egy fertőző ágens állhat egy rossz immunreakció hátterében?

Izgalmas kérdés ez, hiszen jó lenne tudni uralni azt a pontot, amikor az allergiára hajlamos ember szervezete átáll a túlzott immunreakcióra egy-egy adott allergénnel szemben. Ha ezt többek között egy Staphylococcusnak köszönhetjük, akkor azzal egész könnyen meg lehetne birkózni. Csak jó helyen, jókor kell a megfelelő antibiotikumot adni. Ami olyan szempontból érdekes és furcsa lenne, hogy elterjedt az a nézet, hogy a manapság már-már népbetegségnek tekinthető allergia létrejöttében így vagy úgy, de közrejátszik, hogy túlzottan steril környezetet teremtünk a gyerekeink körül, túl sok antibiotikumot használunk. Ezt egyébként én is vallom, bár ez nem azt jelenti, hogy azt tartom jónak, ha a gyerek sárral keni be magát, folyamatosan koszt eszik, és sosem adnék antibiotikumot. Mindenesetre ez az új összefoglaló is valahogy ebbe az irányba mutat.

(képforrás: welcome images)

Az elmúlt 1-2 napban tele lett az internet azzal a tanulmánnyal, amelyben amerikai kollégák leírták, hogy egy 294 kisgyermek bevonásával készült kutatás szerint a felső légúti huruttal járó, vírusos fertőzésben szenvedő gyermekek több, mint 20%-ában 1 héten belül középfülgyulladás alakul ki. Amit minden hírújság kiemelt, hogy milyen kevés esetben volt szükség antibiotikumra, messze a legtöbb esetben a gyerkőcök meggyógyultak anélkül is.

Ez számomra kevéssé újság. Egy ideje már trend, hogy próbáljuk visszafogni az antibiotikumokat a kisgyermekkori középfülgyulladásban, erről írtam már itt a blogon is, ahol ennek motiváló okait is próbáltam összeszedni. Viszont ami a fenti hírben elsőre beugrott, az egy valahol -talán még gyermekgyógyászat gyakorlaton(?)- hallott jó mondás, hogy a gyermek nem "kis felnőtt". Tehát nem ugyanazok a folyamatok, állapotváltozások zajlanak le bennük kicsiben, mind a felnőttekben. Mindig mondjuk, hogy a gyerekek "fülesek", hát tessék, most itt vannak az adatok! Bár nem emlékszem olyan tanulmányra, amiben ugyanezt az összefüggést nézték meg felnőttek esetén, de szinte biztos vagyok benne, hogy ez az arány 5% alatti felnőttkorban. Sőt, megkockáztatok egy 1-2%-ot... Persze fülkürthurut előfordul, de az (még) nem középfülgyulladás.

Tehát egy gyermek felső légúti fertőzés egyáltalán nem ugyanazokhoz a szövődményekhez vezethet, mint a felnőttkori, legalábbis egyáltalán nem olyan gyakorisággal. Ráadásul a nagyon kicsi gyerekek a fülpanaszokat nem is feltétlen tudják lekommunikálni, sőt, nem is biztos, hogy okoz tünetet. Persze képtelenség minden egyes nátha esetében fülvizsgálatot végezni, egyszerűen nincs ennyi erre képzett szakember. De ne feledkezzünk el erről a gyakori szövődményről, figyeljük a hallást, lázmenetet, fülfolyást, fülhöz nyúlkálást, rossz táplálkozást, és így tovább! Ez eldöntheti antibiotikum, fülfelszúrás, és szoros kontroll szükségességének kérdését is, és ezek az elsődleges betegség, a felső légutak gyulladásának kezelését is befolyásolja.

Már korábban is akartam írni erről a témáról, de most, hogy a legújabb European Archives of Oto- Rhino- Laryngology-ban megjelent egy idevágó cikk, ténylegesen meg is teszem. Ugyanis egy visszatérő félreértésről van szó.

Többször jöttek már úgy betegek, hogy valamilyen okból (fejfájás, szédülés, stb.) készült koponya MRI felvételük, melynek leletén szerepel, hogy mellesleg egyik vagy másik oldalon mastoiditis, azaz csecsnyúlvány gyulladás van (a mastoiditisről részletesebben ITT). A mastoiditis egy középfülgyulladás szövődmény, ami kezelés nélkül még nagyobb problémát tud okozni, ezért komolyan kell venni. Ráadásul gyakorlatilag mindig műtéti megoldást igényel még manapság is. Abba most ne menjünk bele, hogy egyes helyeken már próbálkoznak kizárólag gyógyszerrel, erről tényleg majd máskor.

Szóval jön az egyébként fülészetileg panaszmentes beteg. Olvasta az MRI leleten a mastoiditis diagnózist, és megnézte az interneten, hogy az micsoda, majd megijedt. Hasonló helyzet, hogy ha akut neurológiai probléma miatt készül az MRI, ami mastoiditist ír le, és ez alapján az ideggyógyász a középfülfolyamatban véli megtalálni a probléma forrását. Miközben a betegnek nem fáj a processus mastoideusa, sem a füle, szintben álló, ép dobhártyái vannak, és légtartó a dobürege.

Tehát a kavarodást itt az okozza, hogy ami radiológiai értelemben mastoiditis, az fül- orr- gégészeti értelemben nem az, legalábbis a fenti betegek esetében nem az. Például a bejegyzés elején említett tanulmányban 275 betegből összesen csak 17,5%-nak volt egyáltalán bármilyen fülészeti betegsége, de "igazi" mastoiditise egyiknek sem. Egyébként volt tubahurut, savós középfülgyulladás, idült középfülgyulladás, vagy például tympanosclerosis is. Ugyanakkor természetesen érthető a radiológusok állásfoglalása, hiszen látnak egy olyan jelet a felvételen, ami gyulladásra utal, és ezt nyilván le is kell írniuk. És igazuk is van, hiszen ha nomenklaturális oldalról közelítjük meg a dolgot, akkor gyulladásos jel a processus mastoideusban = mastoiditis. Szintén érthető a neurológus reakciója, aki a lelet alapján von le következtetést. Ha például felmerül, hogy a betegnek agyhártyagyulladása van, és hozzá egy szövődményes középfülgyulladása a képalkotó szerint, akkor teljesen jogos az erős gyanú az ok-okozatot illetően.

De ez nem az a mastoiditis, amitől félnünk kell, legalábbis ha fülpanasza és fülstátusz eltérése nincs a betegnek. Valamilyen középfül patológia, vagy korábbi gyulladásos folyamat maradványa. A klasszikus mastoiditis nem radiológiai diagnózis, kell hozzá a beteg panasza és fül- orr- gégészeti vizsgálat is. Ez is mutatja, hogy a fül- orr- gégészeti betegségek is nagyon sokszor több szakma közreműködését is igénylik. Jelen esetben önmagában radiológiailag nem eldönthető a kérdés, míg máskor pedig önmagában csak fül- orr- gégészeti vizsgálattal, képalkotó nélkül nem lehet megmondani a probléma forrását, főleg a melléküreg-betegségeknél.