A legfrissebb podcast adásunkban egy nagyon fontos, multidiszciplináris kérdéskört, a szédülős betegek kivizsgálását vettük górcső alá 22 percben. Az egyensúlyzavarok kivizsgálása sokszor időigényes, és gyakran csak számos vizsgálat elvégzése után derül ki a probléma forrása. Mik a legalapvetőbb szédüléssel kapcsolatos vizsgálatok? Az ágy melletti, fizikális vizsgálat mellett milyen műszeres vizsgálatok jönnek szóba? Hol a helye a képalkotóknak és a társszakmák bevonásának? Ezekről esik szó az adásban, ami itt érhető el:

A SZÉDÜLŐS BETEGEK KIVIZSGÁLÁSA - MILYEN VIZSGÁLATOKAT KELL ÉS LEHET ELVÉGEZNI?

Az adás hátterét az adja, hogy nemrég jelent meg az Orvosi Hetilapban a Mal de Debarquement szindrómáról szóló cikkünk, amiről már egy blogbejegyzés is született (Egy cikk története: Mal de Debarquement szindróma - "Partraszállási betegség"; maga a cikk ITT érhető el).

Az adásban hivatkozunk győri kollégánk, az MdDS cikkben társzerzőnk, dr. Tamás T. László publikációira is:
Az akut vestibularis szindróma sürgősségi diagnosztikájával szerzett tapasztalatok
Gyorsulás és teljesítmény Vestibularis kihívások a mindennapokban

Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Fontos összefoglaló közlemény jelent meg most a Laryngoscope-ban a parotisműtétek kevésbé fajsúlyos szövődményeinek előfordulásáról (Minor Parotidectomy Complications: A Systematic Review). Ez ugye azért érdekes, mert ha parotisműtét szövődmény, akkor mindenki kapásból az arcideg sérülésre gondol, esetleg nyálsipolyra, vagy Frey szindrómára. Miközben ezeknél kevébés látványos/fajsúlyos szövődmények, járulékos kellemetlenségek is meg tudják keseríteni a betegek életét. Például nekem pár éve volt egy parotidectomián átesett betegem, aki jópárszor megjegyezte a műtét után, hogy mennyire zavarja, hogy érzéketlen a bőre a műtéti területen egészen addig, amíg szép lassan ez a terület a metszvonalig nem zsugorodott. Pedig szerintem tök jól sikerült a műtét, és hát az érzészavarról is beszéltünk a műtét előtt, de ő nem gondolta, hogy ilyen zavaró lesz. A nagy többséget ez egyébként nem zavarja, de pont erről van szó: sok apróság van, és nem lehet tudni, ezek közül kit mi mennyire zavar, illetve ki mit minősít apróságnak.

Szóval ez a fent elmített cikk pont erről a kérdésről szól. Ráadásul nem kis anyagot dolgoztak fel, összesen 235 kutatás alapján végeztek statisztikai számításokat, majdnem 32.000 beteg adatai alapján. Ez nagyon impozáns, bár szinte kivétel nélkül mind retrospketív vagy kontrollcsoport nélküli kutatások voltak, de akkor is. És akkor mik is azok a minor szövődmények, amik előfordulhatnak, és milyen gyakorisággal?

Hematoma: 2,9%
Sebfertőzés: 2,3%
Sialocele: 4,5%
Nyálsipoly: 3,1%
Lebenynecrosis: 1,7%
Hegesedés (keloid): 3,6%
Érzészavar a bőrfelületen: 33,9%
Deformitás, behorpadás: 11,8%

Láthatóan a két utolsó szövődmény -pláne az érzészavar- nem ritka, sőt. Ráadásul a behorpadás, de az érzészavar is bizonyos értelemben magától értetődő. Ezt nem is biztos, hogy szövődménynek kellene hívni, mert inkább következmény. Az érzészavarnál rátesz egy lapáttal, ha a n. auricularis magnus is átvágásra kerül, ezt emiatt lehetőség szerint kímélni illik. Magával a nyállal kapcsolatos szövődmények (nyálsipoly, sialocele) gyakrabban fordulnak elő, ha kisebb kiterjesztésű a műtét, míg a kozmetikai és fertőzéses szövődmények pont a kiterjesztett műtéteknél, teljes parotis eltávolításnál fordulnak elő gyakrabban. Érdekes módon az idegen anyagok használata a sebben (pl. vérzéscsillapító anyagok, fibrinragasztó) jellemzően növelte az esélyét a különböző minor szövődményeknek.

Tehát az arcidegbénuláson túl, elég sok kisebb más szövődmény, kellemetlenség kialakulhat egy parotisműtét kapcsán, amikről a betegnek tudnia illik. Illetve ezeket is számba kell venni, mikor beindikálunk egy parotidectomiát. Finoman szólva is kellemetlen, ha mondjuk egy évtizedek óta ismert és stagnáló méretű, kozmetikai problémát sem okozó, lényegében melléklelet Warthin tumor műtéte kapcsán a fentiek közül több szövődmény is összejön...

A hámzsák-cholesteatoma kérdéskör rendszeres téma itt a blogon. Most olyan formában kerül elő, hogy több dél-koreai cikk is foglalkozott azzal a jelenséggel, hogy egy kifejezetten kicsi, elvileg belátható pars flaccida hámzsák mögött is előfordulhat atticus cholesteatoma (A tiny retraction of the pars flaccida may conceal an attic cholesteatoma; és Attic Cholesteatoma With Tiny Retraction of Pars Flaccida). Mondjuk nem gyakran fordul elő, mindkét fenti kutatás szerint pár százalék erre az esély, de azért akkor is előfordul.

Fontos emlékeztető, hogy a száraz, üres hámzsák, hámöböl nem egyenlő a keratin akkumulációval járó cholesteatomával. Míg ez utóbbi veszélyes, és egyértelműen műtéti indikációt képez, addig egy belátható, száraz hámzsák általában csak megfigyelést (Retrakciós hámzsák kezelése; EAONO2012 - Hámzsák konszenzus). Ugye ebbe kavar bele a fent idézett 2 dél-koreai cikk, mert ott azt látták a kollégák, hogy kívülről kis hámöbölnek tűnő eltérés mögött mégis megbújhat a cholesteatoma. Ezekben a retrospektív vizsgálatokban a már itt is leírt Tos-féle beosztást alkalmazták, ahol azt a stádiumot tekintették kis hámzsáknak, ahol csontpusztulás még nem volt látható, ép a scutum, nem kirágott a lateralis atticusfal, azaz Tos I. és II. stádium. Ezeknél a betegeknél a CT többször látott lágyrészt az atticusban, és aztán az exploráció során ez végül az esetek egy részében cholesteatomát jelentett, bár nem mindig.

Hogy lehet ilyen? A kollégák elsősorban a cholesteatoma "lefűzödésével" magyarázzák ezt a jelenséget, hogy annyira kicsi volt a zsák szájadéka, hgy egyszer csak benőtt, ezért kívülről maradt egy kis hámzsák, de mögötte ott maradt az onnantól önálló életet élő -és a lezártságát illetően a congenitalishoz hasonlító- cholesteatoma. Azért az sem zárható ki szerintem, hogy a hámzsák nagyrészt belátható volt, de egy kis ponton még ott volt a szájadéka, csak rejtett helyen, az egyik csücskében. Nekem is volt olyan betegem, akinek a mikroszkópos fülvizsgálaton a pars tensán egy csík volt látható, de mivel időnként folyott, és volt egy vezetéses halláscsökkenése CT készült és feltártam. És hát a csík egy rés volt, ami a hatalmas, a láncolatot is destruáló cholesteatoma bejárata volt. Mondjuk ez pars tensa volt, de hát ugyanez lehet a pars flaccidán is.

Azon kívül, hogy milyen érdekes, hogy egy kis hámzsák mögött is lehet egy nagy cholesteatoma, mi ebben a történetben a fontos üzenet? Az, hogy egy kis, belátható hámzsák esetén rutinszerűen nem csinálunk CT-t. Ugyan pl. a 2012-es EAONO konszenzus a képalkotóról nem nyilatkozik (EAONO2012 - Hámzsák konszenzus), de én személy szerint ezt úgy vettem, hogy legalábbis rutinszerűen nem kell. És itt jön egy fontos kiegészítés a cikkek alapján, vagyis a cikkekből: rutinszerűen nem kell, HA NINCS PANASZA. De ha van panasz (érdemi vezetéses hallászavar, fülfájás, teltségérzés, fülzúgás, pláne ha időszakos folyás), akkor érdemes egy középfül HRCT-t csinálni. Mert kiderülhetnek dolgok, azaz felismerésre kerülhet cholesteatoma.

Egy nagyon kellemes adok-kapok zajlik tavasz óta a European Archives hasábjain a cholesteatoma első leírása kapcsán. Márciusban megjelent egy francia cikk (The first description of cholesteatoma by Hippocrate), aminek szerzői úgy vélik, hogy Hippokratész esetleírásai között szerepel egy olyan beteg, akinek a tünetei megfelelnek cholesteatomának. Ezért szerintük valójában Hippokratész írta le először ezt a betegséget, nem pedig közel 2000 évvel később Du Verney. Erre a blogon is már többször emlegetett svájci Albert Mudry professzor "levél a szerkesztőnek" formában írt egy válaszcikket (Hippocrates and cholesteatoma), amelyben erősen megkérdőjelezi, hogy valóban Hippokratész a cholesteatomát írhatta-e le annak idején annál az adott betegnél. Erre jön a replika a franciáktól (Further arguments confrming the frst description of cholesteatoma by Hippocrates) címmel, amire pedig egy újabb Mudry válasz (Further arguments against both the first description of cholesteatoma by Hippocrates, and the allusion to the tympanic membrane in the Ebers Papyrus). Tehát a francia második cikk a "Further arguments confirming..." címmel futott, és erre tromfolt rá a "Further arguments against..." cím :). Ráadásul ez utóbbi írásban Mudry többször is elég csípősen "learned colleagues", azaz tanult kollégáknak hívja a franciákat. Mindez az első számú európai fül- orr- gégészeti újságban. Hát ez óriási, kard-ki-kard, hátra lehet dőlni, és élvezni a csatát.

Arról van szó, hogy Hippokratész időszámításunk előtt kb. 400 évvel leír egy beteget, akinek gyermekkor óta fájdalommentes, de időszakosan bűzös fülfolyása volt. Aztán ez a fül egyszer csak fájdalmassá vált, és ha jól értelmezik a szöveget, akkor szédülés, hányás alakult ki, talán nystagmussal, ami megfelelhet vestibularis tüneteknek. Ezután olyan arcleírás következett, ami megfelelhet arcideg bénulásnak, majd tudatzavar, meningitises panaszok alakultak ki, és  végül -megfelelő kezelés, műtét híján- meghalt a beteg. A francia kutatócsoport szerint a fájdalommentes, de időszakosan bűzös fülfolyás megfelelhet cholesteatomának, valamint a szövődményekbe való átfordulás is erre utal, ezért gondolhatjuk azt, hogy ez az első leírása a cholesteatomának.

Mudry professzor szerint viszont több gond is van ezzel a felvetéssel. Egyrészt ez a gyerekkor óta fennálló, időszakosan bűzös fülfolyás statisztikailag sokkal inkáb egy "sima" mesotympanalis krónikus középfülgyulladás lehetett, hiszen régen ez nagyon gyakori probléma volt, sokkal gyakoribb, mint a cholesteatoma. Ez egy általános idült középfülgyulladás tünet, tehát ha csak ez a fegyvertény a cholesteatoma mellett, akkor megbukott a teória. Másrészt ugye itt a tüneteket vagy Hippokratész eredeti, ógörög szövegéből kell(ene) fordítani, értelmezni, és akkor még nem írtak le olyat, hogy "nystagmus", "vestibularis rendszer", vagy "meningitis", pusztán mindenféle archaikusan ábrázolt tüneteket, és a betegség lefolyását ebből kell kibogarászni, vagy pedig az eredeti szöveget már feldolgozó forrásokból lehet dolgozni, ott viszont simán lehet, hogy torzult az információ, és az eredeti szöveget tévesen értelmezték. És Mudry szerint nem annyira egyértelmű a fent vázolt lefolyás a leírtak alapján, szóval nem biztos, hogy perifériás vestibularis, illetve n. facialis paresises tünetek lettek volna. Lehet, hogy igen, de simán lehet, hogy nem. Végül azon külön felkapta a vizet, hogy  a franciák leírnak egy "közismert" tünetet,  jelet, ami n. facialis bénulásra utal úgy, hogy "sign of a pipe smoker". Talán Popeye alapján képzelhető el leginkább, hogy mire gondolnak ezzel: az az oldali szájzug, amelyikben a pipa van a jó tónusú, a másik, lefittyedő a paretikus. A gond csak az, hogy Mudry professzor szerint nincs ilyen elnevezésű, közismert tünet a fül- orr- gégészetben. Ráadásul a dolog pikantériája, hogy a francia cikk szerzői között nem a fül- orr- gégészek dominálnak.

Szóval akár egy közel 2500 éves történet is micsoda szakmai hullámokat kavar! Miközben valljuk be, nem is okvetlen annyira lényeges, hogy Hippokratész írta-e le először a cholesteatomát, vagy sem. Ha terápiás konzekvenciája lett volna, akkor talán igen, de így nem igazán.

Az év elején jelent meg az új USA ajánlás az orrvérzés evidence based ellátásra, amiről akkor született egy blogbejegyzés is (Bréking nyúz - Friss, evidence based USA ajánlás az orrvérzés ellátására). Ugyanakkor azt gondoltuk, hogy van egy pár olyan gondolat benne, ami megér egy kibeszélőshow-t. Így csináltunk egy podcast adást belőle, ami itt érhető el:

2020-AS USA EVIDENCE BASED ORRVÉRZÉS ELLÁTÁS AJÁNLÁS

Ebben az összvissz szűk 10 perces adásban kitérünk az orrszárnyi kompresszióra, mint evidence based ellátásra, de kiderül, hogy 2020-ban vajon le van-e írva egy USA ajánlásban a Bellocq szerinti tamponálás. Szintén szót ejtünk a korrekt betegfelvilágosításról, az antikoaguláns és thrombocyta aggregáció gátló kezelés kérdéséről orrvérzés esetén, valamint a rizikófaktorokról, komorbiditásról.

Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Számomra kissé furcsa kérdéssel jött ki a TRIO Best Practice sorozat legújabb eleme: endoszkópos úton, vagy pedig Luc-Caldwell szerinti szájpitvari feltárásból jobb eltávolítani az antrochoanalis polipot (Is Antral Choanal Polyp Best Managed by an Endoscopic or Caldwell‐Luc Approach?)? Miért kellene ezért Luc-Caldwell műtét, vagyis szembe kell-e, lehet-e álítani ezt a 2 dolgot? Persze, hogy először endoszkóp így 2020-ban!

És igen, az ajánlás is azt mondja, hogy elsődlegesen endoszkóp, mivel annak kisebb a járulékos mellékhatása, szövődmény lehetősége. Ugyanakkor recidívánál, vagy nagyon rossz orrfőüregi anatómia esetén szóba jöhet szájpitvari feltárás, vagyis kombinált endoszkópos és szájpitvari feltárás. Arról nem beszélve, hogy ez elsősorban gyermekkori probléma, erről már majdnem 10 éve írtam is (Antrochoanalis polip: az egyik leggyakoribb gyermekkori orrpolip), és a gyerekeknél fogfejlődési okok miatt nem túl szerencsés szétbombázni a szájpitvart. Ez is egy fontos szempont, mikor a megfelelő feltárást kiválasztjuk.

Az antrochoanalis polipra 10-20% körüli recidíva arány a jellemző az irodalomban, ami nekem is bejött eddig. Szerintem kb. 8-10 antrochoanalis polipot operáltam, és abból 1 recidívám lett, legalábbis egyről tudok... Mondjuk nekem csak tizenéves gyerekekhez, illetve fiatal felnőttekhez volt eddig szerencsém, és endoszkóppal operáltam, nem is volt kérdés, hogy ne az legyen. De kisgyerekeknél lehet, hogy a más dimenziók miatt merült fel a Luc-Caldwell. Egyébként van egy szép fotóm is az egyik esetemről: Antrochoanalis polip képen.

A korábbi Triological Society Best Practice bejegyzések ITT érhetők el.

Fülsebészetben fontos és kellemetlen rejtély után próbálnak menni német kollégák a European Archives-ban: a középfülműtétet követően, késéssel fellépő arcideg bénulás kapcsán szeretnék javítani a tisztánlátást (Etiology and therapy of delayed facial paralysis after middle ear surgery). Késői alatt azt értjük, hogy legalább 48 órával a műtétet követően alakul ki. Ez nem iatrogén sérülése, sértése az idegnek, mert az azonnal látszik. Ez utóbbi esetben a szerencsétlen beteget felébresztik a műtét után, és lényegében már nem mozog az adott arcfele, mert a műtét közben megsérült az ideg.

A késői bénulás esetében -ami egyébként a cikk szerint a fülműtétek 0.2 - 1.9%-ában alakul ki- nem direkt sérülésről van szó, legalábbis nem jelentős direkt sérülésről. Kicsit gyakrabban alakul ki tympanomastoidectomia során, mint stapesműtéteknél, és általában a 6-7. napon szokott megjelenni. Jellemzően nem totális lebénulásról van szó, hanem House-Brackmann II-III. környéki működészavarról. Majdnem mindenki, kb. 95%-a a betegeknek meggyógyul belőle, de a rossz hír, hogy ez átlag a 40. nap környékén következik be. Kezelésként az arcidegbénulás "szokásos" terápiája jön szóba: szteroid, vagy antivirális kezelés, vagy ezek kombinációja.

De egyáltalán mégis mi okozza ezt az egészet? A szerzők 3 fő teóriát emelnek ki a rendelkezésre álló irodalom alapján:
- Herpesvírus késői reaktiváció
- Ideg ödéma
- Nyitott arcideg csatorna a középfülben

A herpesvírus sztorit Herpes Simplex I. (HSV-I.) pozitivitások adják, jellemzően IgG, de nem mindenkinél volt emelkedett a szint. Az ideg ödémáját pusztán spekulatív tételezhetjük fel, bár felvetésnek teljesen jogos. A nyitott arcideg csatorna kérdése viszont szerintem önmagában nem válasz, az csak maximum feltétel lehet. Kb. fél éve írtam a Szabadon futó arcideg a középfülben című bejegyzésben arról, hogy akár a fülműtétre kerülő betegek többségében is valamilyen szinten nyitott lehet az arcideg csatorna. És ez akkor úgy kapcsolódhat ide, hogy a műtét során ezeknél a kisebb vagy nagyobb perforációknál mikrotraumák érhetik az ideget, ami lassan ödémássá válik, és több nappal a műtét után okozhat bénulást. Akinél pedig nem, ott marad a HSV-I. Tehát ezt nem is okvetlen egy okra vezethetjük vissza, hanem kinek ez, kinek az vezet ugyanahhoz az állapothoz. Szerencsére szinte sosem véglegesen...

Harmadik, egyben befejező részéhez érkezett az új európai melléküreggyulladásra vonatkozó ajánlás (EPOS 2020 - European Position Paper on Rhinosinusitis and Nasal Polyps 2020) kitárgyalása a podcastünkben. Talán ez a 3. rész a legfontosabb, amit a kezelésnek szenteltünk.

Miről lesz benne szó?
- Miért változott most markánsan a terápia?
- Kiknek érdemes szisztémás szteroidot adni?
- Mi a helyzet az antibiotikumokkal?
- Megváltozott-e a műtéti hozzáállás, a FESS szerepe? (De még hogy...)
- Mi a jövő?

Az új adás itt érhető el:
2020-AS KRÓNIKUS SINUSITIS EUROPEAN POSITION PAPER (EPOS 2020) - III. RÉSZ: A krónikus melléküreggyulladás kezelése

Előző adások:
Podcast indul, 1. rész az új európai melléküreggyulladás ajánlásról (EPOS 2020)
Podcast 2. rész az új európai melléküreggyulladás ajánlásról (EPOS 2020) - az endotípus kategóriák

Az alábbi, EPOS 2020-ból származó ábrák magyarázata elhangzik a podcastben, de sokat segít magának az adásnak a befogadásához is:

A TRIO Best Practice sorozatában most egy a szívemhez közel álló témában adtak ki ajánlást: szüséges-e vagy hasznos-e tervezett stapedotomia előtt képalkotó, azaz középfül HRCT (Is Preoperative Computed Tomography Necessary or Useful for Primary Stapes Surgery?). Kell-e rutinszerűen minden stapesműtét előtt középfül CT-t csináltatni?

Ugye a kérdés önmagában hordoz egy csavart. Ha biztosan tudjuk, hogy stapedotomiára lesz szükség, akkor minek CT? Ugyanakkor többek között azért is jön elő ez a dolog, mert egyes esetekben nem is a stapes(talp) fixációja okozza a problémát, a vezetéses hallászavart zárt, légtartó dobüreg mellett. Ezért pusztán arra az egy tényre alapozva még nem szabad stapedotomiára kiírni a beteget, hogy negatív fültükri kép mellett van egy jelentős lég-csont köze. Ilyenkor a stapestalp fixáció maximum iránydiagnózis lehet, de ezt még finomítani kell audiológiailag (stapedius reflex, Gellé teszt, stb.), és hát akkor jöhet a CT is. A CT megerősítheti az otosclerosis diagnózisát, ha kimutatja a gócot, illetve segíthet felismerni olyan láncolati rendellenességet, ami nem stapestalp fixáció, de amit meg lehet oldalni a dobüreg feltárásával (pl. izolált incus necrosis). És ami legalább ennyire fontos, kimutathat olyan eltérést is, ami kontraindikálhatja a tervezett műtétet (pl. 3. ablak szindróma, vagy potenciálisan gusher-hoz vezető belsőfül malformatio).

De mindenképpen kell-e, vagy ha nem, akkor kinek, mikor? Az ajánlás szerzői egy hármas felosztást javasoltak a CT műtét előtti indikációjára vonatkozóan. Az első kategóriába tartozóknak nem szükséges CT, a másodiknál szóba jön/javasolt, a harmadiknál erősen javallt. Leginkább talán úgy kell elképzelni ezeket a csoportokat, hogy ha az első csoportban felsorolt opciók mind igazak az adott betegnél, akkor nem kell CT. A második csoportnál minél több dolog igaz, annál inkább javasolt a CT. A harmadik csoport esetén pedig bármelyik pont igaz a felsoroltak közül, már egyértelműen javasolt a CT.

1. Nem szükséges CT:
- Felnőttkori halláscsökkenés
- Kétoldali vezetéses hallássökkenés
- Progresszív halláscsökkenés
- Stapedius reflex hiányzik
- Nem pulzuszinkron tinnitus
- Nincsenek vestibularis panaszok
- A családban volt igazolt otosclerosis
- Negatív fültükri kép

2. Fontolóra kell venni a CT-t:
- Serdülőkorban induló halláscsökkenés
- Egyoldali vezetéses vagy kevert halláscsökkenés
- A halláscsökkenés alakulása nem ismert
- Abnormális stapedius reflex
- Pulzuszinkron tinnitus
- Nem vertigo jellegű egyensúlyszervi panaszok
- Fülészeti szempontból ismeretlen/negatív családi anamnesis

3. Javasolt CT:
- Gyermekkorban induló halláscsökenés
- Ép stapedius reflex
- Autophonia
- Vertigo jellegű vestibularis panasz
- Családi anamnesisben gyermekkorban kezdődő halláscsökkenés szerepel
- Pozitív fültükri kép (kivéve Schwartze tünet)

Szóval a fentiek segítenek eldönteni a CT szükségességét. Szerintem ezt korrektül sikerült összeszedni az ajánlásban, elég konkrét támpontokat adnak meg, érdemes megfogadni!  

Korábbi Triological Society Best Practice bejegyzések pedig ITT érhetők el.

2016-ban írtam először itt a blogon egy ritka szédülés formáról, ez a hangzatos szindróma egyrészt azért volt érdekes, mert akkor hallottam róla először (mivel sem az általános, sem a szakorvosképzés részét nem képezte), másrészt friss kutatási eredmények láttak napvilágot és ezt szerettem volna tovább híresztelni. Fél évvel később egyik nap megkeresett egy hölgy, hogy olvasta a blog bejegyzésemet és neki szerinte AZ van. Hosszú együttműködés vette kezdetét. Szinte a létező összes otoneurológiai vizsgálatot megcsináltuk, ami Magyarországon elérhető, bevontuk a Kollégákat itthon és külföldön. Felvettük a kapcsolatot Viviana Muccival, a tavaly elhunyt, világ élvonalába tartozó MdDS kutató Dai professzor PhD. hallgatójával. Rengeteg segítséget kaptunk, rendelkezésünkre bocsátotta az általuk fejlesztett, optokinetikus stimuláció végzéséhez szükséges számítógépes programot, amit Skype konzultációk során tanultunk meg használni. Eltelt pár hónap, 2017 szeptemberben a Vertigyőr Konferencián mutathattuk be fenti esetet, majd egyre több beteg került látótérbe, így az újabb eredményeinket a 2019-es Vertigyőrön prezentáltuk poszteren. De itt nem álltunk meg, minden adott volt, hogy megszülessen az első magyar nyelvű tudományos közlemény a betegségről. Sokat töprengtünk rajta, hogyan nevezzük el, fordítsuk le vagy maradjunk az eredeti elnevezésnél? Végül megszületett a konszenzus "Partraszállási betegség" nevet kapta. A teljes cikk az Orvosi Hetilap 2020 májusi 1-jén megjelent számában olvasható ITT. Pedig az egész csak egy ártatlan blog bejegyzésként indult...