A ventillációs vagy más néven grommet tubus a dobhártyába helyezett cső, amit akkor rakunk be, mikor a fülkürt tartósan nem működik jól. A rosszul működő fülkürt miatt a dobüregbe nem jut elég levegő az orrgarat felől, így nem tud kiegyenlítődni a dobhártya két oldalán a nyomás, ezért egy nyílást szükséges fenntartani a dobhártyán, hogy ha belülről nem, akkor kívülről történjen meg a kiegyenlítés. A ventillációs tubusnak magyar vonatkozása is van: több, mint 2 éve írtam Politzerről, aki többek között az első modern tubus megalkotásáról is híres. Ugyanakkor valójában nem ő volt a legelső ebben a témában. Most jelent meg egy International Journal of Pediatric Otorhinolaryngology cikk, amiben időrendben összeszedték a mai tubusig vezető próbálkozásokat.
A történet annyira azért nem régi. 1819-ben a bordeaux-i Antoine Sassy volt az első, aki megpróbálta tartósan nyitottá tenni a dobüreget, és ennek elérése céljából állati bélből készült cérnát vezetett a paracentesis nyíláson át a dobüregbe. Sőt, abban az időben még a dobhártya ilyen célból történő kvázi kiirtása sem volt idegen. Ehhez képest a modern tympanoplastica célja pont a zárt, légtartó dobüreg kialakítása, bár kétségtelen, hogy a kettő pont nem egyazon probléma megoldására lett kitalálva, de a személetváltást viszont jelzi. Az első valódi vetillációs tubust 1845-ben Németországban rakta be Frank és Lincke. A Frank-féle tubus 6mm hosszú volt, és aranyból készült, tehát egész drága mulatság lehetett, arról nem beszélve, hogy szerintem a dobhártya nem tud megtartani egy ilyen anyagból készült csövet. Ehhez képest a Lincke cső gumiból készült, és egészen a hallójáratbemenetig kiért. Egyébként mindkét tubus általában hamar ki is esett, tehát nem volt megfelelően hatékony.
A következő próbálkozás a francia Bonnafont nevéhez fűződik, aki már peremmel látta el a tubusait, melyek ezüstből, később alumíniumból készültek. Egy selyemfonalat is belehúzott a tubusba, hogy könnyebben lehessen később eltávolítani. Ugyanezen utóbbi módszert alkalmazta aztán Politzer is, csak ő rigid gumicsőből csinált tubust, ami alakjában, méreteiben előrevetítette a mai modern tubus kinézetet. Ez az oka elsősorban annak, hogy az ő nevéhez kapcsolódik a ventillációs tubus, habár nagyon komoly szkepticizmus kísérte az ezzel kapcsolatos publikációit. A nehéz behelyezésen és tisztán tartáson túl a legfőbb problémának a kilökődést tartották: "it has been found impossible to keep this in place", ugyanúgy, mint a korábbi Frank és Lincke-féle tubusnál. Emiatt további kísérletezések történtek, például a francia Miot dupla fémgyűrűvel próbálkozott, de nem vált be, vagy a német Voltolini arany félgyűrűje, melyet a kalapács markolatának két oldalán ejtett metszésből lehetett -nagyon nehezen- behelyezni a dobhártyába. Így aztán egy időre nem is nagyon erőltették a dolgot, a tubus kiment a divatból.
Érdekes módon végül annak ellenére terjedt el aztán 100 évvel később a ventillációs tubus, hogy azok alakjukban a Politzer-féle verzióhoz nagyon hasonlítottak. A cikk írói szerint ez egyrészt a jobb operációs mikroszkópoknak köszönhető, másrészt az antibiotikumoknak, harmadrészt a jobb, biokompatibilis anyagoknak, de valószínűleg közrejátszik a jobb diagnosztika és a megelőzésre nagyobb hangsúlyt fektető egészség-életmódbeli szemlélet is. A lényeg, hogy van tubus, amit be tudunk rakni, és örülünk neki.
