Amikor nyálmirigy duzzanat hátterében nem annyira gyulladást, hanem valami elfolyási zavart feltételezünk, akkor szinte mindig a nyálkő ugrik be szerintem nagyrészt mindenkinek. Nekem legalábbis az az első feltételezésem, de ahogy a beküldő kollégák ambuláns lapjaira, beutalóira próbálok visszaemlékezni, másnak is ez szokott lenni az első gondolata. Aztán mikor a beteget elküldjük képalkotó vizsgálatokra, az esetek nagy részében nem találjuk meg a követ, és idővel a betegek is jobban lesznek. Ekkor megnyugszunk, hogy hát biztos olyan kő volt, amit nem lehet kimutatni (nem ad röntgenárnyékot), illetve szerencsére spontán távozott. A helyzet viszont ennél egy fokkal bonyolultabb.

Elsősorban azért, mert nem csak kő tud ilyen elfolyási zavart okozni. Most megjelent a British Journal of Oral and Maxillofacial Surgery-ben egy cikk, ami szerint csak az esetek szűk egy harmadában (31%) igazolható kő. Sokkal gyakoribb, szinte pont kétszer annyi esetben csak besűrűsödött nyák(nyál)dugó okoz elfolyási zavart (60%-ban), de az esetek negyedében (23%) nyálvezeték szűkület áll a háttérben. Emellett 14%-ban kombinált, minimum kettős oka van a nyálpangásnak.  A nyákdugót a kőképződés előtti lépésnek szokás tekinteni, és alapvetően jó hír, hogy sokszor erről van szó, mert egy besűrűsödött nyáldugót könnyebb oldani, illetve fokozott nyáltermeléssel átpréselni a vezetéken. És megmagyarázza a sok igazolatlan követ és a sok spontán javulást is. Tehát nem okvetlen a diagnosztikai nehézségek miatt nem találjuk a követ. Vagyis persze vannak diagnosztikai nehézségeink, de nem is annyira a kövekre kell fókuszálni, ezért azt inkább kizárni kell.