Az elmúlt hetekben-hónapokban teljesen rákattantam a fül- orr- gégészeti podcastek hallgatására, és ennek több oka is van:
- Tök jó expert embereket, a világ vezető fül- orr- gégészeit hallgatni olyan témákban, amikkel én is foglalkozom napi 8-10 órában.
- Mivel naponta 1 - 1.5 órát autóban ülök, ezt az időt hasznosabban is tudom tölteni, ha közben szakmai dolgokat hallgatok.
- Sok cikket olvasok, de az ilyen kötetlenebb, személyes beszélgetésekben sokkal jobban átjönnek a hangsúlyok, a lényeges elemek, a fontos nüanszok, amik egy írásból, egy peer reviewed cikkből nem okvetlen derülnek ki.
- Hang formájában egységnyi idő alatt sokkal több információ nyerhető ki, mint írásban.
- Még az angolt is gyakorlom, legalábbis a beszédértési oldaláról.

Én egyébként Spotify-on hallgatom őket lehetőség szerint, mert ott követni is lehet az egyes podcast csatornákat, a saját szám íze szerint tudok műsorlistákat kialakítani az egyes adásokból, ha félbehagyok egy adást, emlékszik rá, hol hagytam abba, mobilról is megy, stb. Most olyan 15-20 órányi műsor meghallgatásán vagyok túl, és gondoltam összeszedem a fül- orr- gégészeti podacasteket, hátha sikerül másokat ismegfertőznöm ezzel a dologgal. A listába olyan podcasteket is beleraktam, amiket még egyáltalán nem hallgattam, csak tervezem. 

Nálam a pálmát egyértelműen a Headmirror's ENT in a nutshell podcast viszi. Ezt a Mayo Klinika fül- orr- gégészei csinálják, jellemzően 40-60 perces adások formájában, ahol 1-1 konkrét szakmai kérdést, betegséget járnak körül, elsősorban rezidensképzési céllal. Teljesen érthető angolsággal beszélnek, nagyon jó a hangminőség, profi műsor.

Szintén több részt meghallgattam már az ausztrál ENT expert opinion podcastből is. Ezek általában kicsit rövidebbek, mint az ENT in a nutshell, 15-20 perces műsorokkal. rangos helyi kollégákkal.

Az Otolaryngologic Clinics of North America a hasonló nevű újság podcastje. Az újságot is nagyon szeretem, 2 havonta jelenik meg tematikus, gyakorlat orientált számokkal.

Az alábbiakat még nem hallgattam, de tudom, hogy léteznek, és tervezem átböngészni őket:

Stanford Otolaryngology-Head And Neck Surgery podcast

ENT nuggets of knowledge

JAMA Otolaryngology | Head & Neck Surgery Author Interviews

FrequENTcy — AAO–HNS/F Otolaryngology Podcasts

SAGE Otolaryngology

Nat's notes

Persze biztos van még a fentieken kívül több, fül- orr- gégészeti szakmai podcast is, de ezeket valamennyire számon tartja a nemzetközi közvélemény. Ez pedig a saját válogatásom a fenti műsorokból: ENT.

Jó hallgatást hozzájuk!

Ha az ember elmélyed a középfül anatómiájában, előbb-utóbb előkerül két szerzői névvel emlegetett ideg ezen a tájékon, nevezetesen a Jacobson és az Arnold ideg. Ezek az angolszász nomenklatúra termékei, és természetesen van klasszikus latin elnevezésük is, csak az angol dominancia miatt nem biztos, hogy összekötjük őket.

(Forrás: Felipe Constanzo)

A Jacobson ideg elnevezés a nervus tympanicust takarja, ami egy n. glossopharyngeus ág. Ez az ideg a dobüreget a canaliculus tympanicus inferioron (Jacobson csatorna) át éri el, ami a carotis csatorna és a foramen jugulare között helyezkedik el, ezen keresztül kanyarodik vissza a nyakról-koponyaalapról. A belépést követően egy plexus alakul ki belőle a dobüreg medialis falán, a promontoriumon, és érző beidegzéssel látja el a dobüreget és a mastoidüreget, valamint a fülkürtöt. Egy különálló markáns ág formájában, nervus petrosus minor néven folytatódik ez az ideg, és a dobüreget felül, a hiatus canalis nervi petrosi minorison át hagyja el. Ezek a rostok a ganglion oticumon át, a n. auriculotemporalis révén paraszimpatikus beidegzéssel látják el a parotist.

A Jacobson idegnek elsősorban a mandulaműtét utáni fülfájás kapcsán van jelentősége, illetve úgy általában, a garatból a fülbe sugárzó fájdalmak miatt, de a glomus tympanicum paragangliomák is ebből indulnak ki.

Az Arnold ideg szép latinosan a ramus auricularis nervi vagi, azaz egy n. vagus ág, és a hallójárat bőrének, a tragusnak, és a fülkagylónak az érzőidege. A véna jugularis mögött jön fel, és a fossa jugularisból nyíló canaliculus mastoideuson át jut a temporalis csontba az ideg. Miután rostokat ad a n. facialishoz, a fissura tympanomastoideán át hagyja el a csontot, és két ágra bomlik. Az egyik végzi az adott bőrterület érző beidegzését (hallójárat, tragus, fülkagyló), a másik pedig csatlakozik a n. auricularis posteriushoz, ami n. facialis ág.

Nem túl meglepő módon az Arnold idegnek köszönhető a korábban már itt a blogon megénekelt Arnold reflex (Köhögés és szívmegállás fültisztítás közben, illetve Megállíthatatlan köhögés, és visszatérő croupos roham kétoldali ventillációs tubus beültetés után), de a gége betegségeinek esetleges fülbe surgárzó fájdalom érzete is ehhez kapcsolható. Emellett pedig a glomus jugulare (paraganglioma) esetében van jelentősége.

A legfrissebb podcast adásunkban egy nagyon fontos, multidiszciplináris kérdéskört, a szédülős betegek kivizsgálását vettük górcső alá 22 percben. Az egyensúlyzavarok kivizsgálása sokszor időigényes, és gyakran csak számos vizsgálat elvégzése után derül ki a probléma forrása. Mik a legalapvetőbb szédüléssel kapcsolatos vizsgálatok? Az ágy melletti, fizikális vizsgálat mellett milyen műszeres vizsgálatok jönnek szóba? Hol a helye a képalkotóknak és a társszakmák bevonásának? Ezekről esik szó az adásban, ami itt érhető el:

A SZÉDÜLŐS BETEGEK KIVIZSGÁLÁSA - MILYEN VIZSGÁLATOKAT KELL ÉS LEHET ELVÉGEZNI?

Az adás hátterét az adja, hogy nemrég jelent meg az Orvosi Hetilapban a Mal de Debarquement szindrómáról szóló cikkünk, amiről már egy blogbejegyzés is született (Egy cikk története: Mal de Debarquement szindróma - "Partraszállási betegség"; maga a cikk ITT érhető el).

Az adásban hivatkozunk győri kollégánk, az MdDS cikkben társzerzőnk, dr. Tamás T. László publikációira is:
Az akut vestibularis szindróma sürgősségi diagnosztikájával szerzett tapasztalatok
Gyorsulás és teljesítmény Vestibularis kihívások a mindennapokban

Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Fontos összefoglaló közlemény jelent meg most a Laryngoscope-ban a parotisműtétek kevésbé fajsúlyos szövődményeinek előfordulásáról (Minor Parotidectomy Complications: A Systematic Review). Ez ugye azért érdekes, mert ha parotisműtét szövődmény, akkor mindenki kapásból az arcideg sérülésre gondol, esetleg nyálsipolyra, vagy Frey szindrómára. Miközben ezeknél kevébés látványos/fajsúlyos szövődmények, járulékos kellemetlenségek is meg tudják keseríteni a betegek életét. Például nekem pár éve volt egy parotidectomián átesett betegem, aki jópárszor megjegyezte a műtét után, hogy mennyire zavarja, hogy érzéketlen a bőre a műtéti területen egészen addig, amíg szép lassan ez a terület a metszvonalig nem zsugorodott. Pedig szerintem tök jól sikerült a műtét, és hát az érzészavarról is beszéltünk a műtét előtt, de ő nem gondolta, hogy ilyen zavaró lesz. A nagy többséget ez egyébként nem zavarja, de pont erről van szó: sok apróság van, és nem lehet tudni, ezek közül kit mi mennyire zavar, illetve ki mit minősít apróságnak.

Szóval ez a fent elmített cikk pont erről a kérdésről szól. Ráadásul nem kis anyagot dolgoztak fel, összesen 235 kutatás alapján végeztek statisztikai számításokat, majdnem 32.000 beteg adatai alapján. Ez nagyon impozáns, bár szinte kivétel nélkül mind retrospketív vagy kontrollcsoport nélküli kutatások voltak, de akkor is. És akkor mik is azok a minor szövődmények, amik előfordulhatnak, és milyen gyakorisággal?

Hematoma: 2,9%
Sebfertőzés: 2,3%
Sialocele: 4,5%
Nyálsipoly: 3,1%
Lebenynecrosis: 1,7%
Hegesedés (keloid): 3,6%
Érzészavar a bőrfelületen: 33,9%
Deformitás, behorpadás: 11,8%

Láthatóan a két utolsó szövődmény -pláne az érzészavar- nem ritka, sőt. Ráadásul a behorpadás, de az érzészavar is bizonyos értelemben magától értetődő. Ezt nem is biztos, hogy szövődménynek kellene hívni, mert inkább következmény. Az érzészavarnál rátesz egy lapáttal, ha a n. auricularis magnus is átvágásra kerül, ezt emiatt lehetőség szerint kímélni illik. Magával a nyállal kapcsolatos szövődmények (nyálsipoly, sialocele) gyakrabban fordulnak elő, ha kisebb kiterjesztésű a műtét, míg a kozmetikai és fertőzéses szövődmények pont a kiterjesztett műtéteknél, teljes parotis eltávolításnál fordulnak elő gyakrabban. Érdekes módon az idegen anyagok használata a sebben (pl. vérzéscsillapító anyagok, fibrinragasztó) jellemzően növelte az esélyét a különböző minor szövődményeknek.

Tehát az arcidegbénuláson túl, elég sok kisebb más szövődmény, kellemetlenség kialakulhat egy parotisműtét kapcsán, amikről a betegnek tudnia illik. Illetve ezeket is számba kell venni, mikor beindikálunk egy parotidectomiát. Finoman szólva is kellemetlen, ha mondjuk egy évtizedek óta ismert és stagnáló méretű, kozmetikai problémát sem okozó, lényegében melléklelet Warthin tumor műtéte kapcsán a fentiek közül több szövődmény is összejön...

A hámzsák-cholesteatoma kérdéskör rendszeres téma itt a blogon. Most olyan formában kerül elő, hogy több dél-koreai cikk is foglalkozott azzal a jelenséggel, hogy egy kifejezetten kicsi, elvileg belátható pars flaccida hámzsák mögött is előfordulhat atticus cholesteatoma (A tiny retraction of the pars flaccida may conceal an attic cholesteatoma; és Attic Cholesteatoma With Tiny Retraction of Pars Flaccida). Mondjuk nem gyakran fordul elő, mindkét fenti kutatás szerint pár százalék erre az esély, de azért akkor is előfordul.

Fontos emlékeztető, hogy a száraz, üres hámzsák, hámöböl nem egyenlő a keratin akkumulációval járó cholesteatomával. Míg ez utóbbi veszélyes, és egyértelműen műtéti indikációt képez, addig egy belátható, száraz hámzsák általában csak megfigyelést (Retrakciós hámzsák kezelése; EAONO2012 - Hámzsák konszenzus). Ugye ebbe kavar bele a fent idézett 2 dél-koreai cikk, mert ott azt látták a kollégák, hogy kívülről kis hámöbölnek tűnő eltérés mögött mégis megbújhat a cholesteatoma. Ezekben a retrospektív vizsgálatokban a már itt is leírt Tos-féle beosztást alkalmazták, ahol azt a stádiumot tekintették kis hámzsáknak, ahol csontpusztulás még nem volt látható, ép a scutum, nem kirágott a lateralis atticusfal, azaz Tos I. és II. stádium. Ezeknél a betegeknél a CT többször látott lágyrészt az atticusban, és aztán az exploráció során ez végül az esetek egy részében cholesteatomát jelentett, bár nem mindig.

Hogy lehet ilyen? A kollégák elsősorban a cholesteatoma "lefűzödésével" magyarázzák ezt a jelenséget, hogy annyira kicsi volt a zsák szájadéka, hgy egyszer csak benőtt, ezért kívülről maradt egy kis hámzsák, de mögötte ott maradt az onnantól önálló életet élő -és a lezártságát illetően a congenitalishoz hasonlító- cholesteatoma. Azért az sem zárható ki szerintem, hogy a hámzsák nagyrészt belátható volt, de egy kis ponton még ott volt a szájadéka, csak rejtett helyen, az egyik csücskében. Nekem is volt olyan betegem, akinek a mikroszkópos fülvizsgálaton a pars tensán egy csík volt látható, de mivel időnként folyott, és volt egy vezetéses halláscsökkenése CT készült és feltártam. És hát a csík egy rés volt, ami a hatalmas, a láncolatot is destruáló cholesteatoma bejárata volt. Mondjuk ez pars tensa volt, de hát ugyanez lehet a pars flaccidán is.

Azon kívül, hogy milyen érdekes, hogy egy kis hámzsák mögött is lehet egy nagy cholesteatoma, mi ebben a történetben a fontos üzenet? Az, hogy egy kis, belátható hámzsák esetén rutinszerűen nem csinálunk CT-t. Ugyan pl. a 2012-es EAONO konszenzus a képalkotóról nem nyilatkozik (EAONO2012 - Hámzsák konszenzus), de én személy szerint ezt úgy vettem, hogy legalábbis rutinszerűen nem kell. És itt jön egy fontos kiegészítés a cikkek alapján, vagyis a cikkekből: rutinszerűen nem kell, HA NINCS PANASZA. De ha van panasz (érdemi vezetéses hallászavar, fülfájás, teltségérzés, fülzúgás, pláne ha időszakos folyás), akkor érdemes egy középfül HRCT-t csinálni. Mert kiderülhetnek dolgok, azaz felismerésre kerülhet cholesteatoma.

Egy nagyon kellemes adok-kapok zajlik tavasz óta a European Archives hasábjain a cholesteatoma első leírása kapcsán. Márciusban megjelent egy francia cikk (The first description of cholesteatoma by Hippocrate), aminek szerzői úgy vélik, hogy Hippokratész esetleírásai között szerepel egy olyan beteg, akinek a tünetei megfelelnek cholesteatomának. Ezért szerintük valójában Hippokratész írta le először ezt a betegséget, nem pedig közel 2000 évvel később Du Verney. Erre a blogon is már többször emlegetett svájci Albert Mudry professzor "levél a szerkesztőnek" formában írt egy válaszcikket (Hippocrates and cholesteatoma), amelyben erősen megkérdőjelezi, hogy valóban Hippokratész a cholesteatomát írhatta-e le annak idején annál az adott betegnél. Erre jön a replika a franciáktól (Further arguments confrming the frst description of cholesteatoma by Hippocrates) címmel, amire pedig egy újabb Mudry válasz (Further arguments against both the first description of cholesteatoma by Hippocrates, and the allusion to the tympanic membrane in the Ebers Papyrus). Tehát a francia második cikk a "Further arguments confirming..." címmel futott, és erre tromfolt rá a "Further arguments against..." cím :). Ráadásul ez utóbbi írásban Mudry többször is elég csípősen "learned colleagues", azaz tanult kollégáknak hívja a franciákat. Mindez az első számú európai fül- orr- gégészeti újságban. Hát ez óriási, kard-ki-kard, hátra lehet dőlni, és élvezni a csatát.

Arról van szó, hogy Hippokratész időszámításunk előtt kb. 400 évvel leír egy beteget, akinek gyermekkor óta fájdalommentes, de időszakosan bűzös fülfolyása volt. Aztán ez a fül egyszer csak fájdalmassá vált, és ha jól értelmezik a szöveget, akkor szédülés, hányás alakult ki, talán nystagmussal, ami megfelelhet vestibularis tüneteknek. Ezután olyan arcleírás következett, ami megfelelhet arcideg bénulásnak, majd tudatzavar, meningitises panaszok alakultak ki, és  végül -megfelelő kezelés, műtét híján- meghalt a beteg. A francia kutatócsoport szerint a fájdalommentes, de időszakosan bűzös fülfolyás megfelelhet cholesteatomának, valamint a szövődményekbe való átfordulás is erre utal, ezért gondolhatjuk azt, hogy ez az első leírása a cholesteatomának.

Mudry professzor szerint viszont több gond is van ezzel a felvetéssel. Egyrészt ez a gyerekkor óta fennálló, időszakosan bűzös fülfolyás statisztikailag sokkal inkáb egy "sima" mesotympanalis krónikus középfülgyulladás lehetett, hiszen régen ez nagyon gyakori probléma volt, sokkal gyakoribb, mint a cholesteatoma. Ez egy általános idült középfülgyulladás tünet, tehát ha csak ez a fegyvertény a cholesteatoma mellett, akkor megbukott a teória. Másrészt ugye itt a tüneteket vagy Hippokratész eredeti, ógörög szövegéből kell(ene) fordítani, értelmezni, és akkor még nem írtak le olyat, hogy "nystagmus", "vestibularis rendszer", vagy "meningitis", pusztán mindenféle archaikusan ábrázolt tüneteket, és a betegség lefolyását ebből kell kibogarászni, vagy pedig az eredeti szöveget már feldolgozó forrásokból lehet dolgozni, ott viszont simán lehet, hogy torzult az információ, és az eredeti szöveget tévesen értelmezték. És Mudry szerint nem annyira egyértelmű a fent vázolt lefolyás a leírtak alapján, szóval nem biztos, hogy perifériás vestibularis, illetve n. facialis paresises tünetek lettek volna. Lehet, hogy igen, de simán lehet, hogy nem. Végül azon külön felkapta a vizet, hogy  a franciák leírnak egy "közismert" tünetet,  jelet, ami n. facialis bénulásra utal úgy, hogy "sign of a pipe smoker". Talán Popeye alapján képzelhető el leginkább, hogy mire gondolnak ezzel: az az oldali szájzug, amelyikben a pipa van a jó tónusú, a másik, lefittyedő a paretikus. A gond csak az, hogy Mudry professzor szerint nincs ilyen elnevezésű, közismert tünet a fül- orr- gégészetben. Ráadásul a dolog pikantériája, hogy a francia cikk szerzői között nem a fül- orr- gégészek dominálnak.

Szóval akár egy közel 2500 éves történet is micsoda szakmai hullámokat kavar! Miközben valljuk be, nem is okvetlen annyira lényeges, hogy Hippokratész írta-e le először a cholesteatomát, vagy sem. Ha terápiás konzekvenciája lett volna, akkor talán igen, de így nem igazán.

Az év elején jelent meg az új USA ajánlás az orrvérzés evidence based ellátásra, amiről akkor született egy blogbejegyzés is (Bréking nyúz - Friss, evidence based USA ajánlás az orrvérzés ellátására). Ugyanakkor azt gondoltuk, hogy van egy pár olyan gondolat benne, ami megér egy kibeszélőshow-t. Így csináltunk egy podcast adást belőle, ami itt érhető el:

2020-AS USA EVIDENCE BASED ORRVÉRZÉS ELLÁTÁS AJÁNLÁS

Ebben az összvissz szűk 10 perces adásban kitérünk az orrszárnyi kompresszióra, mint evidence based ellátásra, de kiderül, hogy 2020-ban vajon le van-e írva egy USA ajánlásban a Bellocq szerinti tamponálás. Szintén szót ejtünk a korrekt betegfelvilágosításról, az antikoaguláns és thrombocyta aggregáció gátló kezelés kérdéséről orrvérzés esetén, valamint a rizikófaktorokról, komorbiditásról.

Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Számomra kissé furcsa kérdéssel jött ki a TRIO Best Practice sorozat legújabb eleme: endoszkópos úton, vagy pedig Luc-Caldwell szerinti szájpitvari feltárásból jobb eltávolítani az antrochoanalis polipot (Is Antral Choanal Polyp Best Managed by an Endoscopic or Caldwell‐Luc Approach?)? Miért kellene ezért Luc-Caldwell műtét, vagyis szembe kell-e, lehet-e álítani ezt a 2 dolgot? Persze, hogy először endoszkóp így 2020-ban!

És igen, az ajánlás is azt mondja, hogy elsődlegesen endoszkóp, mivel annak kisebb a járulékos mellékhatása, szövődmény lehetősége. Ugyanakkor recidívánál, vagy nagyon rossz orrfőüregi anatómia esetén szóba jöhet szájpitvari feltárás, vagyis kombinált endoszkópos és szájpitvari feltárás. Arról nem beszélve, hogy ez elsősorban gyermekkori probléma, erről már majdnem 10 éve írtam is (Antrochoanalis polip: az egyik leggyakoribb gyermekkori orrpolip), és a gyerekeknél fogfejlődési okok miatt nem túl szerencsés szétbombázni a szájpitvart. Ez is egy fontos szempont, mikor a megfelelő feltárást kiválasztjuk.

Az antrochoanalis polipra 10-20% körüli recidíva arány a jellemző az irodalomban, ami nekem is bejött eddig. Szerintem kb. 8-10 antrochoanalis polipot operáltam, és abból 1 recidívám lett, legalábbis egyről tudok... Mondjuk nekem csak tizenéves gyerekekhez, illetve fiatal felnőttekhez volt eddig szerencsém, és endoszkóppal operáltam, nem is volt kérdés, hogy ne az legyen. De kisgyerekeknél lehet, hogy a más dimenziók miatt merült fel a Luc-Caldwell. Egyébként van egy szép fotóm is az egyik esetemről: Antrochoanalis polip képen.

A korábbi Triological Society Best Practice bejegyzések ITT érhetők el.

Fülsebészetben fontos és kellemetlen rejtély után próbálnak menni német kollégák a European Archives-ban: a középfülműtétet követően, késéssel fellépő arcideg bénulás kapcsán szeretnék javítani a tisztánlátást (Etiology and therapy of delayed facial paralysis after middle ear surgery). Késői alatt azt értjük, hogy legalább 48 órával a műtétet követően alakul ki. Ez nem iatrogén sérülése, sértése az idegnek, mert az azonnal látszik. Ez utóbbi esetben a szerencsétlen beteget felébresztik a műtét után, és lényegében már nem mozog az adott arcfele, mert a műtét közben megsérült az ideg.

A késői bénulás esetében -ami egyébként a cikk szerint a fülműtétek 0.2 - 1.9%-ában alakul ki- nem direkt sérülésről van szó, legalábbis nem jelentős direkt sérülésről. Kicsit gyakrabban alakul ki tympanomastoidectomia során, mint stapesműtéteknél, és általában a 6-7. napon szokott megjelenni. Jellemzően nem totális lebénulásról van szó, hanem House-Brackmann II-III. környéki működészavarról. Majdnem mindenki, kb. 95%-a a betegeknek meggyógyul belőle, de a rossz hír, hogy ez átlag a 40. nap környékén következik be. Kezelésként az arcidegbénulás "szokásos" terápiája jön szóba: szteroid, vagy antivirális kezelés, vagy ezek kombinációja.

De egyáltalán mégis mi okozza ezt az egészet? A szerzők 3 fő teóriát emelnek ki a rendelkezésre álló irodalom alapján:
- Herpesvírus késői reaktiváció
- Ideg ödéma
- Nyitott arcideg csatorna a középfülben

A herpesvírus sztorit Herpes Simplex I. (HSV-I.) pozitivitások adják, jellemzően IgG, de nem mindenkinél volt emelkedett a szint. Az ideg ödémáját pusztán spekulatív tételezhetjük fel, bár felvetésnek teljesen jogos. A nyitott arcideg csatorna kérdése viszont szerintem önmagában nem válasz, az csak maximum feltétel lehet. Kb. fél éve írtam a Szabadon futó arcideg a középfülben című bejegyzésben arról, hogy akár a fülműtétre kerülő betegek többségében is valamilyen szinten nyitott lehet az arcideg csatorna. És ez akkor úgy kapcsolódhat ide, hogy a műtét során ezeknél a kisebb vagy nagyobb perforációknál mikrotraumák érhetik az ideget, ami lassan ödémássá válik, és több nappal a műtét után okozhat bénulást. Akinél pedig nem, ott marad a HSV-I. Tehát ezt nem is okvetlen egy okra vezethetjük vissza, hanem kinek ez, kinek az vezet ugyanahhoz az állapothoz. Szerencsére szinte sosem véglegesen...

Harmadik, egyben befejező részéhez érkezett az új európai melléküreggyulladásra vonatkozó ajánlás (EPOS 2020 - European Position Paper on Rhinosinusitis and Nasal Polyps 2020) kitárgyalása a podcastünkben. Talán ez a 3. rész a legfontosabb, amit a kezelésnek szenteltünk.

Miről lesz benne szó?
- Miért változott most markánsan a terápia?
- Kiknek érdemes szisztémás szteroidot adni?
- Mi a helyzet az antibiotikumokkal?
- Megváltozott-e a műtéti hozzáállás, a FESS szerepe? (De még hogy...)
- Mi a jövő?

Az új adás itt érhető el:
2020-AS KRÓNIKUS SINUSITIS EUROPEAN POSITION PAPER (EPOS 2020) - III. RÉSZ: A krónikus melléküreggyulladás kezelése

Előző adások:
Podcast indul, 1. rész az új európai melléküreggyulladás ajánlásról (EPOS 2020)
Podcast 2. rész az új európai melléküreggyulladás ajánlásról (EPOS 2020) - az endotípus kategóriák

Az alábbi, EPOS 2020-ból származó ábrák magyarázata elhangzik a podcastben, de sokat segít magának az adásnak a befogadásához is: