Az utóbbi időben a betegek révén többször is előkerült a COVID-19-hez társult fülzúgás, tinnitus kérdésköre. Sok helyen a fülzúgást is már a COVID-19 egyik alaptünetének jelzik, itt halkan jegyzem meg, hogy a rossz közérzet, köhögés, láz, gyengeség, szaglászavar, náthás panaszok, izomfájdalom, álmatlanság, hasmenés, hasi fájdalom, stb. mellé még beleférhet akár ez is, és még 10 másik tünet is. De a lényeg, hogy attól még létezik, és ennek érdemes utánamenni.

Jó fokmérője egy orvosi témának, hogy a pubmed-en hány megjelent kutatás van ezen a vonalon. Jelenleg ott 34 cikket lehet találni a (covid AND tinnitus) keresőkombinációra, ami nem kevés, de ha azt nézzük, hogy eddig 125.000 orvosi kutatást publikáltak COVID-19 címkével, már nem is annyira sok. Elég sok esetben a fülzúgást nem önmagában, izoláltan vizsgálják, hanem az audiovestibularis panaszhalmaz részeként, kombinált formában a halláscsökkenéssel és a szédüléssel. Ami egyébként nem ritka a koronavírus fertőzésben. Van olyan összefoglaló közlemény, ami szerint a COVID-19 betegek 14.8%-ában jelenik meg fülzúgás, vagy erősödik fel a korábban is már meglévő tinnitus (One year on: an updated systematic review of SARS-CoV-2, COVID-19 and audio-vestibular symptoms). Ez azért elég erős, azt jelenti, hogy minden 6-7. koronavírusos beteg jelzi a fülzúgást, amit én mint gyakorló fül- orr- gégész eléggé túlzónak gondolok. Mondjuk a cikk szerzői is írják, hogy az összefoglalóhoz felhasznált kutatások módszertani problémái miatt óvatosan kell fogadni ezt a számot. Mert nem mindegy, hogy valakinek pár óráig pulzálva zúgott a füle, mondjuk mikor éppen legrosszabbul volt, álmatlanság/kimerültség kapcsán, vagy pedig valakinek az egyébként éppen nagyon enyhe lefolyású koronavírus fertőzés óta folyamatosan sípol a füle. A másik pedig, hogy a népességben COVID-19 nélkül is gyakoriak az audiovestibularis panaszok, a szédülés, fülzúgás, halláscsökkenés, szóval nem arról van szó, hogy teljesen nulláról ndulnak a számok.

Kérdés, hogy mi a fülzúgás létrejöttének oka? Van olyan, a Plos-ONE-ban megjelent kínai kutatás, ami szerint a COVID-19 okozta szorongás felerősíti a fülzúgást (COVID-19 associated anxiety enhances tinnitus). A fülzúgás és a szorongás kapcsolata régóta ismert (Relationships between tinnitus and the prevalence of anxiety and depression), és ennek fényében ez a kínai kutatás azért fontos, mert lehet, hogy az koronavírus fertőzéshez társult izolált fülzúgás legalább az esetek egy részében valójában nem is primer COVID-19 okozta idegkárosodás vagy működészavar, hanem kvázi másodlagos, és csak a felfokozott/szorongásos lelkiállapot áll a háttérben. Ugyanakkor ez a magyarázat nem állja meg a helyét azoknál a betegeknél, akiknél halláscsökkenés és/vagy szédülés is kíséri a fülzúgást (vagyis fordítva, a fülzúgás kíséri ezeket), mert ott biztos nem egy szimpla lelki tényező az ok. Adja magát, hogy ezeknél a betegeknél mégiscsak az idegek direkt érintettsége, károsodása okozhatja a tüneteket (Tinnitus and equilibrium disorders in COVID-19 patients: preliminary results), vagy pedig a szaglászavarhoz hasonlóan a környékbeli epithelialis sejtek érintettsége (Sudden irreversible hearing loss post COVID-19), vagy akár a gyulladás "mellékterméke" a károsodás (Otologic dysfunction in patients with COVID‐19: A systematic review). De ezek nem evidenciák. Én ha már lúd, legyen kövér, én bedobnám akkor már a vaszkuláris gumicsontot is, rághatjuk azt is.

Szó, ami szó, a probléma, a COVID-19 fertőzés kapcsán fellépő fülzúgás létező jelenség, nem ritka. Az okát nem tudjuk, csak tippelünk. Eddigi tudásunk szerint kezelni ugyanúgy tudjuk, mint a sima fülzúgást, viszont a kezelés kapcsán nem mindegy, hogy "csak" fülzúgás van, vagy halláscsökkenés, szédülés is.

A COVID okozta fül- orr- gégészeti lezárások és fekvőbeteg ellátás korlátozások kapcsán fontos téma a szövődményes középfülgyulladás, és a megfelelő kezelés kérdése. Most megint nem olyan nagyon könnyű orvoshoz eljutni, és ez növeli a rizikóját annak, hogy esetleg valami szövődmény alakuljon ki középfülgyulladás következményeként, és nem mindegy, hogy azzal mit kezdünk.

Ez a téma más megközelítésből -legalábbis a szövődmények, de nem a kezelésük- volt már itt a blogon, azonban van egy pár hónappal ezelőtt megjelent jó kis összefoglaló közlemény, amit érdemes elővenni (Current trends in the management of the complications of chronic otitis media with cholesteatoma). Egyrészt azért, mert a Current Opinion in Otolaryngology & Head and Neck Surgery egy rendkívül gyakorlati megközelítésű újság, másrészt a szerzőgárda miatt. Ugyanis Mario Sanna professzor és stábja jegyezte ezt a cikket, márpedig ő a középfülsebészet egyik pápája, akit többször is megidéztem már itt.

Mit javasolnak ők, hogy milyen szövődmény esetén mit csináljunk:

- Arcideg bénulás: Arcideg bénulás esetén dekompresszió javasolt, és a betegség megszüntetése, ami cholesteatoma esetén nem csak tehermentesítés, hanem az elszarusodó laphám teljes eltávolítását jelenti, a folyamat sanatioját. Arról megy a vita, hogy CWU vagy CWD legyen a műtét, vagy hogy a ganglion geniculitól a foramen stylomastoideumig ki kell-e bontani az ideget, illetve be kell-e hasítani az epineurinumot. A CWD vagy CWU kérdés egyébként elsősorban az anatómiától, és a cholesteatoma okozta egyéb csontdestrukciótól függ. 

- Labyrinth fistula: A mátrix eltávolítása, és a fistula zárása szükséges, de az is opció, hogy pont a fistula területén (de csak ott) ne vegyük le a mátrixot, hanem fél évvel később legyen egy második nekifutás. Így csökken az esélye a halláscsökkenésnek a belsőfül megnyitása kapcsán, sőt, arra is van esély, hogy a maradék elszarusodó laphám akár el is tűnjön. Egyébként beleférhet a részleges labyrinth eltávolítás is, ha olyan a helyzet, olyan óriási kiterjedésű a fistula, de azért ritkán olyan a helyzet...

- Meningitis és agytályog: Antibiotikum és szteroidkezelés szükséges, valamint az otogén góc megszüntetése, de ezt akkorra kell időzíteni, mikor neurológiailag, illetve általános szempontból stabil a beteg. A kis agytályogok (<1 cm3) esetében nem szükséges műtét. Nagyobb tályogok esetében szükséges a drenázs, amit optimális esetben a mastoidectomiás üregen keresztül meg lehet tenni.

- Sinus sigmoideus trombózis: Itt azt kell megelőzzük, hogy a folyamat a sinus sagittalis superior felé, vagy a v. jugularis interna felé terjedjen, mert az előbbi otogén hidrocephalust, a második szeptikus tüdőembóliát okozhat. SS trombózis esetén mastoidectomia és a fertőzött szövet eltávolítása javasolt, ugyanakkor Sanna professzorék szerint a sinus behasítása, és a trombus eltávolítása nem javítja a prognózist, bár nagyon sok helyen így járnak el. Érdekességként, a cikkben ennek kapcsán fogalmaznak legáltalánosabban, kerülve az egyes megközelítések számszerű összehasonlítását :).

- Meningo-encephalocele herniációja: Ez a kondíció csak félig sorolható be akut szövődményként, legalábbis önmagában. Kis herniáció esetén (< 1cm2) transmastoid megoldás, és a herniálódott terime visszanyomása után porcos lezárás jön szóba. Közepes méretű defektus esetén (1-2 cm2) kombinált transmastoid és craniotomia javasolt, míg nagyobb hiány esetén middle cranial fossa approach.

A cikk azzal zárul, hogy mivel ma már -szerencsére- nem túl gyakoriak ezek a szövődmények, ezért multicentrikus összehasonlító vizsgálatokkal kellene tovább finomítani az indikációkat és a beavatkozásokat. Ez a jó, hogy ezek az emberek még tovább akarnak finomítani minden kérdést, pedig megtehetnék, hogy végre hátradőljenek. De ők azért valakik, mert nem szoktak hátradőlni.

A régóta fennálló szédülésre panaszkodó betegekre gyakran rásütik, hogy pszichés eredetű a problémájuk, miközben nagyon gyakran az úgynevezett PPPD (Persistent Postural-Perceptual Dizziness) nevű betegség áll a panaszok hátterében. A PPPD-ben szenvedő betegek hónapokon át, napi szinten bizonytalanság jellegű szédülést élnek át, ami főleg álló-ülő helyzetben jelentkezik, és vannak provokáló tényezők (mozgás, vizuális ingerek).

A PPPD egy új fogalom, de az új név régebb óta ismert betegségek egybegyúrásából született, és 2017-ben a nemzetközi, neuro-otológiai, szédüléses kórképekkel foglalkozó Bárány Society egy ajánlást is közzétett a PPPD-ről (Diagnostic criteria for persistent postural-perceptual dizziness (PPPD): Consensus document of the committee for the Classification of Vestibular Disorders of the Bárány Society). Nem mellesleg a Bárány Society a Nobel díjas magyar orvosról, Bárány Róbertről kapta a nevét. 

Az adásban a megszokott páros beszélget, és mivel szédülésről, otoneurológiáról van szó, a hozzáértő szerepében ismét dr. Varga Zsuzsa, a laikus érdeklődő szerepében ismét én. 

Ez a legfrissebb adásunk itt érhető el:

Az adásban visszautalunk egy korábbi epizódra (A szédülős betegek kivizsgálása - milyen vizsgálatokat kell és lehet elvégezni?), valamint többször is előkerül a Mal de Debarquement betegség is, amiről blogbejegyzést és cikket is írtunk anno (Egy cikk története: Mal de Debarquement szindróma - "Partraszállási betegség").

 Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Képzeljük el, -pláne, most ebben az emberpróbáló COVID 3. hullámban-, hogy egy csomó, egész nagy fül- orr- gégészeti műtétet ambuláns formában végzünk el, és a beteg nem terheli a fekvőbeteg ellátást. A beteg bejön, átesik egy komolynak mondható beavatkozáson, majd pár órával később, egy megfigyelési időszakot követően, még aznap távozik. Mondjuk kivesszük az egész pajzsmirigyét, vagy stapedotomián esik át, esetleg parotidectomián. Ugye milyen futurisztikus?

Hát nem is annyira az. Egy erre felkészített egészségügyben a teljes pajzsmirigy eltávolítás (Ambulatory Surgery vs Overnight Observation for Total Thyroidectomy: Cost Analysis and Outcomes), a stapedotomia (Day-case stapes surgery: Day-case versus inpatient stapes surgery for otosclerosis: a randomized controlled trial), de a parotidectomia (Outpatient vs inpatient parotidectomy: Systematic review and meta-analysis) is elvégezhető kvázi járóbeteg ellátás keretében. Milyen jól is jönne ez nekünk is így a COVID idején! Mondjuk nem most a 3. hullámban, amikor aki él és mozog, muszáj, hogy a COVID-dal foglakozzon, mert tényleg nagyon ramaty a helyzet. De egy átlagos COVID időben (háhá, mert már olyan is van: átlagos COVID időszak).

Az egészségügy jóval kisebb terhelése mellett lehetne nem totálisan sürgető műtéteket is elvégezni. Persze ez nem azt jelenti, hogy minden fenti műtétet ambuláns formában kell vagy lehet elvégezni. Gondos betegbeválasztás szükséges, mert nem minden beteg alkalmas arra, hogy aznap hazamenjen az egészégügyi intézményből. Ez elsősorban a beteg általános egészségügyi állapotának kérdése, vannak-e társbetegségek, vagy terhelő anamnézis, stb. De lehet lokális is, mert egy kis pajzsmirigy eltávolítása nem ugyanaz, mint egy óriási substernalis struma, vagy egy tracheomaláciát okozó kompressziós pajzsmirigy. Aztán ez a kérdés attól is függ, hogy hol lakik a beteg, van-e segítség a gondozásban, stb. És hát persze nem minden hely alkalmas arra, hogy ilyen formában lássák el a beteget. De ha lesz végre egy kis nyugtunk, érdemes lenne átgondolni (a döntéshozóknak), hogy nem lenne célszerű végre itthon is ebbe az irányba gondolkozni.

Érdekes szakmai különbség bukkant fel a TRIO Best Practice sorozat legújabb eleme révén, ami a CT időzítésével kapcsolatos a krónikus orrmelléküreggyulladás diagnosztikájában (What is the Optimal Timing of Computed Tomography Imaging to Objectively Confirm Chronic Rhinosinusitis?). Mi is ez a bizonyos szakmai különbség? Arról van szó, hogy az új európai ajánlás (EPOS 2020) szerint először érdemes megkezelni a betegeket lokálszteroiddal, sós vizes irrigációval több hétig (8-12), és csak akkor kérjünk melléküreg CT-t, ha a konzervatív kezelésre nem javulnak a panaszok (Podcast 3. rész az új európai melléküreggyulladás ajánlásról (EPOS 2020) - a krónikus melléküreggyulladás kezelése), vagy persze ha ki kell zárni malignitást, vagy egyéb nem szokványos melléküreg betegséget, mert pl. nagyon egyoldali a panasz, vagy vérzik a beteg orra, liquorfolyás gyanú van, stb. A fenti linken elérhető blogbejegyzésbe ki is másoltuk az erre vonatkozó folyamatábrát az ajánlásból.

Ehhez képest ennek a TRIO Best Practice ajánlásnak ez a végső összefoglalása:
"BEST PRACTICE: In patients with suspected CRS based on symptoms but with normal endoscopic findings, an upfront CT scan is a viable option prior to initiating empiric medical therapy. Upfront CT leads to decreased unnecessary medical treatments as well as lower healthcare associated costs. The primary concern of increased radiation exposure can be obviated by utilization of CBCT or low-dose MDCT while providing similar diagnostic imaging quality to normal MDCT."

Tehát, az amerikaiak -legalábbis a Laryngoscope cikk szerzői- azt mondják, hogy mérlegelve a tényezőket, érdemes már a krónikus melléküregbetegség gyanúja felbukkanásakor, tehát a beteg kivizsgálásának elején beépíteni a CT-t a diagnosztikus algoritmusba, elsősorban a CBCT és az alacsony sugárdózisú hagyományos CT révén.

Ezek a tényezők, amiket mérlegelni lehet és kell is:
- Minél gyorsabb diagnózishoz jutás
- A megfelelő, adekvát terápia minél gyorsabb beállítása
- A felesleges sugárzás elkerülése
- Költségek csökkentése

Az európaiak inkább úgy gondolkodnak, gondolkodtak, hogy a CRS gyanús, pontosabban krónikus orrpanaszos betegek báziskezelése úgyis a nazálszteroid és az irrigáció, függetlenül az etiológiától. Vagyis inkább úgy a korrektebb megfogalmazás, hogy statisztikailag jó esély van arra, hogy a beteg panaszai javulnak erre a kezelésre, és a CT-t hagyjuk meg a non-respondereknek. Ezzel szemben az amerikaiak azt mondják, hogy a betegek egy egész nagy része nem reagál a lokális terápiára, és a krónikus orrpanaszos betegek csak egy részében lesz CRS a háttérben, ezért legyen először egy alacsony sugárdózisú CT. Akkor most tessék dönteni! Nyilván itt jön a képbe az egyéni mérlegelés, és ezek szerint bárhogy is cselekszik valaki CT ügyben, mögé lehet tenni ajánlást :). Meg hát persze csak Európában élünk, talán a lokalizáció révén érdemes az EPOS 2020-at preferálni.

Korábbi Triological Society Best Practice bejegyzések pedig ITT érhetők el.

A láz sok gyermekkori -nem csak fül- orr- gégészeti- betegség, fertőzés egyik vezető tünete. Ebben az adásban a gyermekkori láz csillapításával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat beszéltük át dr. Losonczi László alapellátó gyermekgyógyásszal, a Biztos Kezek Alapellátó Gyermekorvosok Társasága egyik alapító tagjával.

Mi az aktuális szakmai hozzáállás a láz csillapításához? Mindig kell lázat csillapítani? Van-e életkori különbség lázcsillapítás terén? Milyen gyógyszereket, mikor adhatunk? Kell-e félni a lázgörcstől? Mikor vigyük mindenképpen orvoshoz/kórházba a gyerkőcöt láz esetén? Mi a helyzet a hűtőfürdővel, prizniccel? Ezekre adunk választ a beszélgetés során.

Ez a legfrissebb adásunk itt érhető el:

 Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

Most olvastam egy zseniális cikket. Neves német, görög, belga, és cseh parotissebészek írtak egy remek, útmutató jellegű összefoglalót a European Archives-ban (Review of surgical techniques and guide for decision making in the treatment of benign parotid tumors) a jóindulatú parotis daganatok műtéteiről. Ez tényleg egy útmutató, rendkívül gyakorlatias, már-már tankönyvfejezet érzésem volt, mikor elolvastam. Például kiváló olvasnivaló szakvizsgához, csak szólok a szakvizsgára készülőknek...

Először is, felsorolás szintjén összeszedték, hogy egyáltalán, milyen műtétek jönnek szóba a parotis kapcsán. Ezek között van, ami lejárt szavatosságú, csak historikusan fontos, de ezt egyértelműen jelzik. Olyan is van, amit nem jóindulatú daganatra tervezünk, ezek értelemszerűen az onkológiai műtétek, ezáltal radikálisabbak. Szóval nem minden felsorolt műtét jön szóba, ha egy jóindulatú daganatot operálunk, viszont ez a lista segít eligazodni a térképen.

Ezek a parotisműtétek ismeretesek:

- Enucleatio (intracapsularis dissectio): A tumor tokján belül dolgozunk. Évtizedek óta nem végzünk ilyen műtétet, mert minimum 30-50% a recidíva ráta. Márpedig egy parotis reoperáció sokkal macerásabb és rizikósabb, mint egy primer műtét, tehát ez a sikerráta nem elfogadható.

- Capsularis dissectio (extracapsularis enucleatio): Végig kívül, a tumor tokján megyünk, de nem hagyunk rajta ép parotis szövetet. Igazából ma már ilyet sem illik csinálni, a tumor esetleges, szinte észrevehetetlen méretű szatellita ágai miatt. De bizonyos esetekben, vagyis egy-egy műtét során, egy kisebb felületrészen néha mégis ezt csináljuk: mikor a tumor annyira rajta van az arcidegen, hogy ott a kettő elválasztása során nem tudunk egészséges nyálmirigyszövetet hagyni a tumor tokján, pedig egyébként törekednénk rá.

- Extracapsularis dissectio (ECD): ez most az új sláger, ami parciális parotidectomia, a tumor ép parotisszövettel együtt történő eltávolítása a n. facialis főágának megkeresése NÉLKÜL. Ez utóbbi a lényeg. A klasszikus felfogásban (kvázi az idegmonitor előtt) a parotisműtét LÉNYEGE az arcideg felkerése. De ezt a dogmát elsősorban, nagy biztonságot adva, az idegmonitor döntötte be. Érdekesség, hogy itt az idegmonitort az arcideg negatív verifikálásához használjuk, szemben a főtörzs felkeresésvel járó műtéteknél, ahol pozitív verifikáláshoz. Azaz itt azt igazoljuk az idegmonitorral, hogy nincs ideg a tervezett vágásunk útjában.

- Partialis superficialis parotidectomia (PSP): ez az én személyes kedvencem, én is most már 3-4 éve így operálom a parotist. Ez egyenlő a n. facialis főtörzs megkeresésével, viszont utána nem lobectomia, vagy teljes parotidectomia következik, hanem a parotis csak egy szegmensének eltávolítása. Hogy ez mit takar? Erről már öt éve írtam (Új klasszifikáció a parotidectomiákhoz), és az European Salivary Gland Society ajánlása.

- Superficialis (lateralis) parotidectomia (SP), vagy parotidectomia lobaris: a klasszikus, ma is legtöbbet alkalmazott részleges parotidectomia, amikor felkeressük az arcideg főtörzset, majd az ágak kímélésével, azok mentén leszedjük az egész felületes lebenyt. Azt a felületes lebenyt, ami nem is létezik, ahogy azt már 10 éve (atyavilág!) leírtam itt (A fültőmirigy (parotis) nem létező lebenyei).

- Teljes (total, near total) parotidectomia (TP): ez pedig a másik klasszikus műtét, amikor a benignoma a n. facialis alatt helyezkedik el, ezért miután leszedtük a felületes lebenyt, jöhet a pókháló (arcideg) alól a mély lebeny eltávolítása. Ritkább, mint az alapvetés SP, de amellett a leginkább elfogadott.

- Radicalis parotidectomia (a n. facialis feláldozásával): ez már onkológia, malignus tumor esetén jön szóba.

- Kiterjesztettt parotidectomia (m. masseter, m. SCM, külsőfül-, vagy koponyalapi kiterjesztéssel): ez az előző műtét durvább kiterjesztése a környező struktúrákra.

A fentiek közül, benignomák esetén le kell vegyük az első kettő, és az utolsó kettő műtétet. Így marad az ECD, a PSP, SP, és a TP. Ezen belül, a neves sebészgárda egybehangzó véleménye alapján a tumor mérete, elhelyezkedése, a mirigy felületétől való távolsága, a vena retromandibularishoz, az arcideghez, és a ductushoz viszonyított elhelyezkedése (A vena retromandibularis és egy jó nagy pleomorph adenoma), és a daganat mobilitása határozza meg, hogy melyiket válasszuk. És még egy nagyon fontos tényező: a sebész gyakorlata, ami kicsit lejjebb fog kiderülni, hogy mit jelent. Ezek mellett még egyszer meg kell említeni az idegmonitort, ami a választékot érdemben kibővítette. Illetve a műtét előtti képalkotók, elsősorban az MRI fejlődése, jelentősége is elősegíti, hogy miből választhatunk.

Összegezve, ez a javaslat:

ECD: Bizonyos szempontból a legjobb műtét, ha kivitelezhető, és ha értünk hozzá, van tapasztalatunk a parotidectomiában. Kezdő kézbe viszont nem való. A cikk írói szerint ha évi kb. 20 parotisműtét megvan, akkor érdemes ezzel próbálkozni, az alábbi esetekben: ideális műtét a kis, 2 cm-nél kisebb, felületes, és az arcideg cervicofacialis és temporofacialis ágrendszerétől távolabb elhelyezkedő tumorokra. Legjobb talán a caudalis elhelyezkedés. Az irodalom szerint, gyakorlott kézben nem nagyobb a n. facialis sérülés és a Frey szindróma kialakulásának esélye ECD esetén, mint ha PSP-t vagy SP-t végeznénk. És van még egy nagyon fontos érv, hogy miért ezt csináljuk (ha a körülmények, és a képességeink engedik): mivel nem keressük fel az ideg főtörzsét, ott nem lesznek hegek, tehát egy esetleges reoperáció sem akkora probléma, mint a PSP vagy az SP esetén. Ez szerintem óriási adu ász.

PSP: Ideális a max. 3-4 cm-es, felületes tumorok esetében, ha vélhetően a n. facialis valamelyik ágrendszere közel van (de csak az egyik!). Esetleg nagyobb tumorok esetében is szóba jöhet, ha az a caudalis részen, a mandibula alatt helyezkedik el. Ha valaki biztonsággal fel tudja már keresni az arcideg főtörzset, a PSP jó választás.

PS: Ugye mint feljebb volt róla szó, ez a bázisműtét. Tulajdonképpen aki parotishoz nyúl, ezzel kezdje. Gyakorlott kézben pedig a fentiekhez hasonló tumorok esetében javasolt abban az esetben, ha a daganat vélhetően mindkét nagyobb ideg-ágrendszert (cervicofacialis és temporofacialis) megközelíti.

TP: Nincs mit ragozni ezen, feljebb leírtam: ha a tumor a mély lebenyben van, ezt kell csinálni. Ide mondjuk egy nagyon fontos plusz info: A Warthin tumor (Warthin (nem igazi) tumor) sokszor multilokuláris, ezért a Warthin esetében mindenképpen opció, hogy teljes parotidectomiát végezzünk.

Végül idemásoltam az algoritmus táblázatot, akit az eredeti, szofisztikáltabb útmutatás érdekel:

Nagy örömmel és nem kis büszkeséggel jelenthetem, hogy Risk stratification in endoscopic type I. tympanoplasty címmel megjelent a kutatásunk a legrangosabb európai fül- orr- gégészeti újságban, a European Archives of Otorhinolaryngology-ban. Ilyen esemény nem egyetemi környezetből nem túl gyakran történik.

Az motivált a kutatásban, hogy az endoszkópos dobhártyapótlásnak kb. 90% a sikerességi rátája (80-95%), és jó lenne közelebb kerülnünk, hogy mi áll a nagyságrendileg 10% sikertelenség hátterében, tudunk-e előre prognosztizálni a műtétre vonatkozóan, például a Middle Ear Risk Index (MERI)-szel. Már nagyon sok prognosztikai faktor szerepe merült fel az elmúlt évtizedekben ebben a kérdésben (perforáció mérete, dohányzás, fülfolyás, graft anyaga, életkor, stb.), de ez az I-es típusú tympanoplasztika esetében nem állt össze egy könnyen kezelhető rendszerré. Az anyag elkészítésében óriási segítséget nyújtott dr. Zrubka Zsombor, a Corvinus Egyetem oktatója, és az Óbudai Egyetem HECON – Egészségügyi Közgazdaságtan Kutatóközpont vezetője. Ő javasolta, hogy a beteganyagunk kapcsán rendelkezésre álló adatokból állítsunk össze egy rizikószámítási rendszert, amivel előre meg tudjuk becsülni a műtét sikerességét. Az jött ki, hogy például önmagában a MERI ebben a fülsebészeti szűk spektrumban nem annyira jelentős tényező, de a perforáció mérete, és a preoperatív halláscsökkenés, lég-csont köz igen. Ha ezt a 3 faktort együtt vizsgáljuk, akkor a betegek 2 csoportba oszthatók. Ha ezek közül a tényezők közül egyik sincs meg (kicsi a perforáció, alacsony a preop. lég-csont köz, alacsony a MERI), vagy csak egy van jelen, akkor kiválók az esélyek, lényegében 100% az esély a sikerességre. Míg ha 2, vagy mind a 3 rizikófaktor is megvan, akkor rögtön sokkal rosszabbak a sanszok.

A cikk már elérhető egy mindenki számára teljes terjedelmében olvasható, de nem letölthető pdf formában az alábbi képre kattintva:

Ez a műsor nem jöhetett volna létre Zrubka Zsomboron kívül természetesen a Bajcsy Kórház Fül- Orr- Gégészeti Osztály nélkül. Nagyon hálás vagyok az osztálynak, ahol a dolgozom, és küldöm nekik!

A COVID-19 fertőzés egyik vezető tünete a szaglásvesztés, az anosmia, vagy a furcsa, rossz szagok indoklatlan érzése, a parosmia, esetleg ez kombinálva az ízérzés zavarával. Hogyan alakul ez ki, mi áll a hátterében? Kell-e tőle félni? Milyen lefolyásra számíthatunk, és főleg, mit tehetünk ellene, ha már átestünk a fertőzésen? Erről beszélgetünk 15 percben, és közben az is kiderül, hogy kettőnk közül az egyik nagyon ért ehhez a problémához, a másik pedig éppen elszenvedi ezt! Vajon ki lesz a hozzáértő, és ki az elszenvedő??

Ez a legfrissebb adásunk itt érhető el:

 Korábbi podcast adásaink ITT érhetők el.

A bejegyzés írója: dr. Horváth Tamás fül- orr- gégész

A legutóbbi, a krónikus középfülgyulladás okozta fülfolyás kezeléséről szóló podcast adásunkban (Podcast 9. rész: A fülfolyás evidence based, nem műtéti kezelése) felmerült kérdésként, hogy mi a helyzet a hajszárítóval, amit szintén szoktunk javasolni a fül szárítására. Én erre azt mondtam, hogy igen, annak is van létjogosultsága, de a Cochrane evidenciákban ezt nem említik, és kértem, hogy a mikrofont kapcsoljuk ki :). Most a hajszárító kérdésnek kicsit jobban utánanéztem, és konkrétabb választ tudok adni ezen a vonalon.

A hajszárítót lehet ajánlani a fül szárítására, az útmutatás úgy szól, hogy langyos levegővel, kb. 30 cm távolságból szárítsuk vele a fület. Ebben világszerte nagy az egyetértés, sok, neves intézmény, szervezet így ajánlja, lásd például:
ENT Health (American Academy of Otolaryngology - Head and Neck Surgery
American Speech-Language-Hearing Association
University California Los Angeles
British Medical Journal - Otitis externa (10 minutes consultation)

Ugyanakkor egy dologra muszáj felhívni a figyelmet. A hajszárító használatát nem a gyulladt, és ezért váladékos fül kiszárítására ajánlják, hanem elsősorban fürdés után a víz eltávolítására, hogy megelőzzük a hallójáratgyulladást (Podcast 6. rész: A kellemetlen nyári fülfájások oka: a hallójáratgyulladás). Tehát nem egy beteg, folyós fül kiszárításáról szól ez a történet, hanem az egészséges fülről, megelőzési céllal. Itt viszont még tovább kell menni. Ez az ajánlás egyáltalán nem evidence based ám! Érdemes rákeresni a pubmeden, és kiderül, hogy a hajszárítózásra semmilyen tudományos adat nincsen:

Szóval ajánlunk egy metódust, mert logikusnak tűnik. De nem tudjuk, hogy tényleg működik-e, mert az igazolásához komoly tudományos munka szükséges, jópár orvos és biostatisztikus sok-sok munkaórája. Egy ilyen kis dolog esetében ezt nyilvánvalóan nem éri meg elvégezni, mivel ennél fontosabb dolgaink vannak. Ezért megnyugszunk, hogy azért a hajszárító csak nem lehet ártalmas, és hátha segít. Ennyi erővel viszont akár a krónikus fülre is ajánlhatjuk talán. Igen, tudom, ez így nagyon kisarkított és demagóg, de akkor is.