Az egy szakmai közhely, hogy a krónikus középfülgyulladás műtéti megoldása esetén -legyen az egy lyukas dobhártya fülfolyással, vagy cholesteatoma- az elsődleges cél a betegség megoldása, és csak másodlagos a hallásjavítás. Miközben a halláscsökkenés is nagyon zavarja a beteget, csak hát önmagában a hallászavarból nem lesz nagyobb baja a betegnek, míg az azt okozó betegség mindenféle ronda szövődményt is okozhat (Mennyire időzített bomba a cholesteatoma?), és a halláscsökkenés mellett a fülfolyás is nagyon zavaró tényező (A Merchant beosztás a mastoidüreg váladékozás megítélésére). De mégis, ha egyszer már operáljuk a beteget, megpróbálunk javítani a hallásán is, és akkor joggal merül fel a kérdés, hogy mégis milyen eséllyel tudunk javítani azon a bizonyos rossz halláson.
Erre ad egy evidence-based választ egy tavaly megjelent meta-analízis, ami 39 kutatás több, mint 3000 beteg adatait, műtéti eredményességét dolgozta fel (Success rates in restoring hearing loss in patients with chronic otitis media: A systematic review). Itt az jött ki, hogy kb. a betegek 70%-ában sikerült 20 dB-en belül zárni a lég-csont közt, amit több szempontból is érdemes ízelgetni, körüljárni.
Egyrészt ez a hallásjavítás nem egyenlő a stapedotomiában elvárt hallásjavulással, ami 10 dB-en belüli ABG zárást jelentene, hanem pont kétszer annyi, azaz kétszer olyan rossz hallást is megenged egy logaritmikus skálán. Szóval messze nem olyan markánsan jobb az elvi végeredmény. Bár persze nem túl korrekt a stapedotomiával összehasonlítani a krónikus középfülgyulladás miatt végzett tympanoplasticát, hiszen az előbbinél az elsődleges cél a hallásjavítás, és nincs gyulladás, veszélyes betegség, de hát mégis, most a hallásjavításról beszélünk. Másrészt a meta-analízis szerint a hallásjavítás eredményessége 70%, tehát 10 betegből 7-nél sikerült ezt elérni, ami a klasszikus fele üres - fele tele pohár kérdése: úgy is nézhetjük, hogy a többségnek sikerül javítani a hallásán, de úgy is, hogy a betegek alig több, mint felében sikerült javítani a halláson. Pont ezen a határon mozog ez az eredmény. Végül, de nem utolsó sorban ezek az adatok komoly fülsebészeti centrumok kutatási eredményein alapul, ahol mondjuk éves szinten általában száz feletti nagyságrendben végeznek ilyen műtétet. Márpedig aki sok ilyen műtétet csinál, annak jobbak az eredményei, mint aki évente csak kb. 20-30 hasonló ügyet operál, vagy ne adj Isten még kevesebbet, mondjuk 5-10-et. Tehát aki kevés fület operál, vagy ahol kevés fület operálnak, ott vélhetően ezek az arányok még rosszabbak lesznek.
Hozzájön ehhez a történethez, hogy a meta-analízis írói számbavették a lehetséges szövődményeket is, és úgy találták, hogy ehhez a hallásjavítási esélyhez hozzájön 14% műtéti szövődményráta, amit megint érdemes egy kicsit részletezni. Ugyanis itt a szövődmények közé sorolták a sikertelenséget is, azaz pl. ha visszamaradt egy lyuk a dobhártyán a műtétet követően. Ezt én nem nevezném szövődménynek, csak sikertelenségnek, ami előfordul. De azért a műtétnek lehet más iatrogén következménye is, pl. ízérzészavar, fülzúgás (A fülzúgás és ízérzés zavar gyakoribb dobhártyapótlás után, ha a beteget kérdezik, nem az orvost), vagy akár akut vagy késői arcidegbénulás is (Késői arcideg bénulás középfülműtétet követően). Tehát még kockázatot is hordoz magában, ami velejárója minden orvosi beavatkozásnak.
Tehát összességében egy cholestetaoma esetén induljunk ki onnan, hogy az már önmagában eredmény, ha a beteg hallását konzerválni tudjuk. Persze tűzzük ki célul, hogy javítsuk, de ez nem garantált. A jó eredményekhez pedig komoly learning curve és nagy esetszám szükséges. Nyilván ugyanez egy lyukas dobhártya esetén könnyebb játszma, de nehogy azt higgyük, hogy ott is olyan könnyű, emlékeztetőül itt egy 5 évvel ezelőtti blogbejegyzés: A lég-csont köz nullára zárása sima dobhártya perforáció műtéte során.
