Egy nagyon fontos kutatást jelentettek meg svéd kollégák a Laryngoscope-ban Tinnitus and taste disturbances reported after myringoplasty: Data from a national quality registry címmel pár napja. Az derült ki, hogy sokkal, lényegében egy nagyságrenddel gyakrabban fordul elő sima myringoplastica után ízérzés zavar és fülzúgás, ha a betegek jelzik ezt (12.3% és 11.2%), mint ahogy azt az orvosok jelentették (1.2% és 0.5%). Nocsak, nocsak, ezek a huncut svéd fülsebészek... Ez most valami svéd-specifikus dolog, mondhatni svédcsavar lehet? Mert az 5 évvel ezelőtti, Mennyi ideig tarthat az esetleges ízérzészavar fülműtét után? című bejegyzésemben egy japán fülsebészek által jegyzett, 2001-es felmérésről írtam, és a japánok a svéd betegek által jelzett számokhoz sokkal közelebbi adatokról számoltak be.

Érdekes dolog ez a szövődmény, illetve életminőség értékelés egy műtét kapcsán. A fül- orr- gégészetben talán legmarkánsabban, leggyakrabban a rhinológiában, a krónikus melléküreges betegek kezelélésénél jön elő az életminőség kérdése, de ez igazából a fülsebészetben is egy fontos szempont. Mit nyerhet a beteg egy lyukas dobhártya műtéte során? Jellemzően kb. 90%-os eséllyel bezáródik a dobhártyaperforáció, ezzel víztűrő lesz a füle, megáll a fülfolyás (ha volt), és javul a hallás (ha rossz volt). Ezzel szemben kialakulhat fülzúgás és ízérzés zavar, akár 10%-os eséllyel is, illetve vannak a ritka, 1% alatti szövődmények is, pl. agyhártyagyulladás, arcideg bénulás, teljes siketség, és még lehet sorolni a műtéti kedvet nem igazán növelő lehetőségeket. De még egyszer, szerencsére ezen utóbbi szövődmények nagyon ritkák. Így tehát statisztikailag valószínűleg jobban jár a beteg, ha belemegy a beavatkozásba, mintha nem történne semmi. Egyébként van pl. a Glasgow Benefit Inventory, ami úgy értékel életminőséget egy beavatkozás után, hogy a beteg összességében, egészségügyi, en bloc életminőségi oldalról meg tudja mondani, hogy profitált a műtétből, kezeléből, vagy sem.

Életminőség szempontból amúgy nagyon komoly jövő van a telemedicinában, hiszen egy valamilyen alkalmazás segítségével, a betegek nagyon egyszerűen, egy központi adatbázisban tudnának véleményt mondani az ellátásról életminőségi szinten, és akkor nincs variálás, ott lesznek a korrekt számok. Ugyanakkor ehhez az is hozzátartozik, hogy ez akkor működne jól, ha kötelezően minden beteg jelentene, mert ezt önként elég rossz hatásfokkal teszik. Szóval két dolog kell a korrekt életminőségi megítéléshez: partner orvosok, és partner betegek.