Az elmúlt évek egyik nagy áttörése az orvoslásban a biológiai terápia megjelenése volt. Egy csomó problémát, elsősorban autoimmun betegségeket végre nagyon sikeresen lehet velük kezelni, uralni. Tényleg nagyon jó szerek, ezt saját tapasztalatból is tudom mondani. Kb. 16-17 éves voltam, amikor spondylarthritis ankylopoetica-t diagnosztizáltak nálam, onnantól kezdve 32 éves koromig napi szinten diclofenac-on és társain éltem, sportolni csak extra adag fájdalomcsillapítóval tudtam, nem volt egy nagy élmény, mit mondjak. Aztán 32 évesen -akkor még csak egy study keretében- elkezdtem biológiai terápiát (adalimumab) kapni, és csodák csodája, már az első injekció másnapján mintha elfújták volna a panaszaimat. Olyat éreztem, amit 16 évvel azelőtt: végre nem fájt semmim. Nagyon jó a kezelés, azóta is kisebb kihagyásokkal "lövöm magam", és az izületeim nagyságrendekkel jobbak. Nem mondom, egy fokozottabb izületi terhelést, például egy teljes gégeeltávolítást kétoldali blokkal, vagy egy egész napos snowboardozást másnap még így is megérzek, de az alapműködésem teljesen rendben van. Viszont amiatt vannak a feljebb emlegetett kis kihagyások a kezelésben, mert elkezdtem egyre több légúti fertőzést elkapni. Míg antibiotikumot korábban talán gyerekkoromban kaptam utoljára, tehát szó szerint évtizedekig nem szedtem antibiotikumot, addig az utóbbi években évi 3-6 doboz sajnos elfogy. Igaz, közben született két gyerekem is, akik nyilván hazahoznak minden vackot az oviból, bölcsiből, de már előttük is gyakoribbá váltak ezek a fertőzések. Sőt, 3 évvel ezelőtt olyan szinten begyulladt a bal arcüregem, hogy többször öblíteni is kellett (erről írtam anno ITT), és a végén csak egy jó kis septum+FESS műtéttel sikerült kikeverednem belőle. Egyébként azóta is be-begyullad az arcüregem, de érezhetően jó a drenázs, rögtön ki tudok fújni mindent, nem záródik le a rendszer.
Ez a kis nosztalgia, a kedves emlékek onnan jutottak az eszembe, hogy most publikáltak egy 28 beteg adataiból nyert tanulmányt az International Forum of Allergy & Rhinology-ban, ami szerint a biológiai terápia nagyon megnöveli az arcüreggyulladás, melléküreggyulladás esélyét. Konkrétan ebből a 28 betegből 4-en azért hagyták abba a biológiai terápiát, mert elegük lett az arcüreggyulladásból (ezt a poszterben írják), és egyébként 10 betegnél (36%) kellett melléküregműtétet is végezni. Ráadásul úgy, hogy a 10 műtétes betegből 7-nek korábban egyáltalán nem volt melléküreggyulladásos panasza. Tehát nem csak annyi, hogy a terápia megkezdésétől kezdve arcüreggyulladások indultak, hanem a 16, korábban arcüreg szempontból panaszmentes betegből 7-nek műtétbe torkollt ez az egész ügy. Pont ugyanúgy, mint nálam. Erre már lehet gombot varrni. Persze ez nem azt jelenti, hogy a biológiai terápia garantálja, hogy előbb-utóbb "arcüreges" lesz valaki, mert itt eleve csak azokat vették be a felmérésbe, akiknek lett ilyen jellegű panasza. De ez egy létező probléma, egy valós mellékhatásveszély. Ha valaki biológiai terápiát kap, és begyullad a korábban gondot sosem okozó arcürege, akkor jó eséllyel e kezeléstől történt mindez.
Én mindenesetre nem hagytam abba a biológiai terápiát emiatt. Nekem többet ér az izületi fájdalom hiánya, mint a visszatérő arcüreggyulladás. Sajnos túl jól emlékszem rá, hogy 18-20 évesen, ha éppen valamiért nem vettem be az esti diclofenacom, akkor kb. 20 perces projekt volt éjszakánként átfordulni az egyik oldalamról a másikra, és ehhez ki kellett fejlesszek egy speciális, könyökkel-alátámasztom-és-áthúzom-magam módszert. Na ezt még egyszer ne, ha lehet.
