Érdekes dolog az átszakadt dobhártya. Az esetek nagyon nagy részében ugyanis szerencsére magától meggyógyul, akármit is csinálunk, bár erről már korábban is beszéltünk Vasvári Gergely kollégámmal itt a blogon.

Maga a gyógyulás mechanizmusa egy nagyon bonyolult dolog, nagyon sok faktor befolyásolja. Számos kérdés is felmerül ennek kapcsán, például hogy az elszarusodó laphám vajon miért nem nő befelé, a dobüreg felé a lyukon át? Mindenesetre az American Journal of Otolaryngology-ban megjelent cikk szerint az érújdonképződésnek úgy tűnik nagy szerepe van a dobhártyaszakadás záródásában. Legalábbis a vascular endothelial growth factor-nak (VEGF), ami az érképződés egyik szignálmolekulája. Ez pedig egész komoly terápiás potenciált rejthet magában akkor, ha tympanoplastica műtét során alkalmaznánk, hogy biztosabban beépüljön a lebeny. Hiszen a dobhártya pótlása során nem 100%, hogy megtapad a lebeny, illetve hogy végül a perforáció egészét lefedi. Főleg bizonyos társbetegségek fennállása esetén, pl. cukorbetegség nő a sikertelenségi ráta.

A VEGF alkalmazása technikailag nem is lenne feltétlen nagy ördöngősség, esetleg VEGF-fel átitatott gelfoam darabokat tehetnénk az új dobhártyára. Ezzel javítani lehetne a hatékonyságon, ami fontos, mert a fülműtét nem annyira kis műtét, és nem is veszélytelen, tehát minimálisra kellene csökkenteni a második műtét esélyét.

Egyébként még egy tanulsággal szolgál a cikk: a szteroiddal kezelt állatoknál a dobhártyaperforáció nem záródott, ennek pedig autoimmun betegek esetében lehet klinikai jelentősége.