A szédüléses betegségek kivizsgálásához -leszámítva 1-1 nagyon egyértelmű esetet- hozzátartozik valamilyen, a koponyát belülről ábrázoló képalkotó vizsgálat elvégzése. Ez vagy koponya MRI, vagy koponya CT vizsgálatot jelent. A kettő között a különbség kissé leegyszerűsítve az, hogy az MRI a lágyrészeket ábrázolja jobban, míg a CT a csontos struktúrákat. Ennek megfelelően MRI-t akkor szoktunk csináltatni, ha például keringési vagy más probléma miatt kialakult központi idegrendszeri betegséget, esetleg valamilyen koponyán belül növekedő daganatot kell kizárnunk/keresnünk. CT pedig például akkor, ha a betegnek korábban már volt fülműtéte, és olyanok a panaszai, amelyek felvetik a középfül-belsőfül csontos részeinek kóros állapotát, vagy ha a belsőfül eredetűnek véleményezett szédüléséhez vezetéses halláscsökkenés is társul. Ugyanígy, ha szédülő gyermekek esetében látható fül fejlődési rendellenesség van.

Így tulajdonképpen nem lehet azt mondani, hogy az egyik jobb vizsgálat, mint a másik, mivel az egyik inkább erre, a másik pedig arra alkalmasabb eszköz. Viszont mivel az esetek nagyon nagy hányadában a panaszok és az egyéb vizsgálatok inkább koponyán belüli lágyrészbetegség kizárását teszik szükségessé, ezért nagyságrendileg többször kérünk MRI-t, mint CT-t.

Sokan nem szeretik az MRI-t, mivel nagyon hangos, és a klausztrofóbiások nem tudnak megmaradni a szűk csőben. Azonban pontosan a fentiek miatt általában érdemes ragaszkodni az MRI-hez, mivel a legtöbb betegnél több hasznos információval szolgál, mint a CT, kivéve természetesen a már említett csontot érintő betegségeket. Tehát ilyen értelemben viszont a betegek nagy részénél jobb az MRI, mint a CT.

Ha probléma van a zárt MRI-vel, meg lehet próbálkozni nyugtatóval, vagy egyes helyeken már van nyílt (félig nyílt) MRI gép. Ha végképp nem lehet a beteget "betuszkolni" az MRI-be, akkor persze lehet CT is, mert az is jobb, mint a semmi. De sajnos tudni kell arról, hogy a legtöbb szédülős betegnél ez információvesztéssel jár.