Ha az ember megbetegszik, akkor hasznos, ha a panaszai alapján rájön, hogy mi baja van. Legalább el tudja dönteni, hogy túléli-e az éjszakát, várhat-e reggelig, vagy akár napokig, illetve egyáltalán, milyen kilátásai vannak. Például ha elkezd fájni a torkom, majd intenzív, vízszerű orrfolyásom lesz, ami aztán átmegy akár 1-2 hétig tartó köhögésbe, akkor nagyon nagy eséllyel csak egy felső légúti vírusfertőzésem van. De jó! Tudom, mi a bajom! Ha az ember biztos a dolgában, akkor nem is megy ezzel panasszal orvoshoz. Persze ha inkább megnyugtatja, ha olyan valaki is megnézi, aki ezzel foglalkozik, akkor meg elmegy. Nem is ez a problematikus betegségcsoport.

Inkább akkor lehet gond, ha fajsúlyosabb betegségek diagnosztikájának felelősségét próbáljuk meg a betegre átpasszolni. Például a daganatos betegségeknél. A Head & Neck-ben leközöltek egy ezzel kapcsolatos cikket: szájüregi rosszindulatú daganat rizikócsoportjába (alkohol, dohányzás) sorolt betegeket felvilágosítottak, hogyan vizsgálják a saját szájuk nyálkahártyáját, és erről még egy tájékoztató füzetet is kaptak. Azután pedig vártak, és nézték, hogy a betegek milyen eséllyel tudják magukat szűrni szájüregi daganatra. De nem lettek túl jó eredmények...

33%-osnak bizonyult a szenzitivitás, azaz a ténylegesen betegek 1/3-a észlelte csak, hogy a szájában baj van. Emellett a specifitás pedig épp, hogy csak 50% feletti volt. Tehát a magukon betegséget diagnosztizálók fele találta csak el, hogy valóban beteg. Ezek az arányok rosszindulatú daganat esetén NEM ELÉGSÉGESEK. Ilyen rossz hatékonyságú volt a "betanítás", vagy nem is lehet ennél hatékonyabban csinálni az ön-diagnosztikát? Nehéz megítélni. De amíg ki nem derül, a szájüregi rákszűrés mindenképpen maradjon orvosi feladat.