Bizonyos orvosi beavatkozások nagyon komoly múltra tekintenek vissza. Természetesen a műszerek fejlődtek, legtöbb esetben a technika is, bár sok esetben az alapelvek évszázadok óta nem változtak. A légcsőmetszés, azaz a tracheotomia is ilyen ősinek mondható műtét.
Légcsőmetszést akkor végzünk, ha fulladást okozó légúti akadály alakul ki a gégében vagy afölött. Ilyen esetben a 2-3. légcsőporcokon kialakított nyílás segítségével biztosítjuk a szabad légáramlást. A légcsőmetszés nem egyenlő a gégemetszéssel! A gégemetszés kicsit feljebb történik, értelemszerűen a gégében, a gége pajzsporca és gyűrűporca között. Ez sürgős esetben egyszerűbb és gyorsabb beavatkozás, mint a légcsőmetszés, azonban hosszú távon a gégemetszés nyílásába helyezett, légvételt biztosító eszköz (kanül) a gégét tönkreteszi. Ezért ha akutan gégemetszést is kell végeznünk, azt mihamarabb át kell konvertálni légcsőmetszéssé!
A légcsőmetszésről először időszámításunk előtt 3600-ban tettek említést egy egyiptomi hieroglifa formájában, de egy i.e. 2000 környéki hindi védában is említik. Később állítólag maga Nagy Sándor is csinált ilyesmit kardjával (!!) egy fulladó katonáján. I.e. 460-ban Hippocrates pedig már figyelmeztett arra a veszélyre, hogy a két fő nyaki verőér sérülhet légcsőmetszés közben. Időszámításunk szerint 100 körül Asclepiades volt az első, aki a maihoz hasonló légcsőmetszést végzett, és nem sokkal később Antyllus volt az, aki definiálta ezt a tevékenységet: "a légcső két porcgyűrűje közötti horizontális metszés, a felsőbb légúti akadály kikerülésére".
Ezt követően hosszú évszázadokig nem igazán találni európai utalást légcsőmetszésre. Viszont 4-5. századi források említik, hogy a korábbi Babilónia területén élő zsidó orvosok hosszanti metszésből végeztek ilyen beavatkozást, illetve később Indiában, és az arab országokban sem volt ismeretlen ez a műtét, bár nem vált rutinbeavatkozássá. A reneszánsz idején, az újabb európai orvosi érában került ismét előtérbe a légútbiztosítás. Antonio Musa Brasavola 1546-ban publikált egy cikket sikeres légcsőmetszésről. Egy gégetályogos beteg életét mentette meg így, ezáltal ez lett az első biztosan sikeres légcsőmetszés leírása. 1649-ben használták először a gégemetszésre a ma is érvényben lévő tracheotomia elnevezést, de csak 1718-ban, a német Lorenz Heisternek köszönhetően került be a köztudatba. A tracheotomia az 1800-as évek elején, a diphteria terjedésével kezdett elfogadott rutinműtétté válni, de még mindig bőven 50% feletti volt a halálozási rátája. 1880-ban Morrell Mackenzie írt először ezzel kapcsolatban egy könyvet, amiben lefektette a pontos indikációkat, valamint a technikai kérdéseket is körbejárta.
Az 1900-as évek elején Chevalier Jackson fejlesztette tovább a technikát, talán leginkább neki köszönhető, hogy a légcsőmetszés végleg bekerült a műtéti repertoárba, mint mindenki által egységesen elfogadott légútbiztosítási módszer. Ez részben annak is volt köszönhető, hogy a műtét utáni sebgondozás is sokat fejlődött, ezzel szerencsére a halálozási ráta rendkívül lecsökkent
Manapság a légcsőmetszés nem a fül- orr- gégészek monopóliuma: az aneszteziológusok is végzik, melyre saját technikát fejlesztettek ki. Ezt percutan tracheotomiának hívják, és nem szükséges olyan nagy metszés hozzá, mint a hagyományos gégészeti tracheotomiához. Az egyszerűség mellett hátránya, hogy túlsúlyos emberek vastagabb nyakán nehezen kivitelezhető, és a vérzéscsillapítás sem olyan egyszerű, mint a hagyományos módszer esetén.
(Források:
Wikipedia
Tracheotomy.com
The Internet Journal of Otorhinolarnygology)