"A stapes-sebészet evolúciója: történelmi és otopatológiai tanulmány" címmel fordítható kb. magyarra az a nagyon érdekes cikk a stapes sebészet fejlődéséről, amibe most botlottam bele (Otosclerosis and the evolution of stapes surgery: A historical and otopathological study). Azért külön izgalmas, mert nem csak egy száraz historikus leírás, hanem a szerzők szerint 4 legfontosabb műtéti fejlődési stációhoz (stapes mobilizáció, fenesztráció, stapedectomia, stapedotomia) rendelkezésre álltak olyan cadaver specimenek, amin ezeket a műtéti megoldásokat demonstrálni lehet. A cikk írói egyébként a Minnesotai Egyetem Fül- Orr- Gégészeti Klinikáján dolgoznak a Michael Paparella laborban, amit ez a híres fülész alapított a '60-as években. Amúgy őt is már több bejegyzésben emlegettem itt a blogon az elmúlt években.
Ugye a stapes sebészet a kengyel fixációjának műtéti megoldását jelenti. Általában pongyola módon egyenlőségjelet szoktunk tenni a stapes fixáció és az otosclerosis között, miközben nem minden fixáció otoscleroticus eredetű. Bár valóban igaz, hogy leggyakrabban ez az ok, így mindenképpen az otosclerosist érdemes idehozni a történetbe.
Összességében, az első jelentős sebészi megközelítés a stapes mobilizáció volt, amelyet Kessel vezetett be 1878-ban. A módszer célja a rögzült stapes mozgathatóságának helyreállítása volt. Kezdetben biztató eredményeket értek el, és egyes betegeknél javult a hallás. Azonban a javulás többnyire rövid ideig tartott, mivel a stapes gyakran heteken vagy hónapokon belül újra rögzült. Emellett fertőzés és mechanikai károsodás kockázata is fennállt. Ez utóbbi azt jelenti, hogy beroppanhatott talp, és akár a vestibulumba is kerülhetett, ami belsőfül károsodást, szédülést és percepciós halláscsökkenést is okozhat a hártyás labyrinth megsértésével. Ezek miatt az eljárás a 20. század elején háttérbe szorult, bár az 1950-es években rövid időre újra előtérbe került, köszönhetően Rosen-nek, akiről elnevezett kürett kanál szerűséget például elég gyakran mi is használunk fülműtéteknél. Végső soron azonban a megbízhatatlansága miatt nem vált tartós megoldássá, ma már nagyjából senki sem végez ilyet.
A második fejlődési szakaszt a fenesztrációs műtétek jelentették. Ez a megközelítés nem a stapes mobilitásának helyreállítására törekedett, hanem megkerülte a rögzült stapes-t egy új „ablak” létrehozásával a belső fül felé a lateralis ívjáraton. Az alapötlet a 20. század elején született meg, de Holmgren munkája tette lehetővé a biztonságosabb kivitelezést, bár ő még ezt 3 különböző lépésben, mármint 3 egymást követő műtétből hozta össze. Julius Lempert 1938-ban egy egyfázisú műtéti technikát dolgozott ki, amely széles körben elterjedt, kvázi jobb híján. Bár a fenesztráció koncepcionális áttörést jelentett és sok betegnél javította a hallást, az eredmények változóak voltak. Illetve a belsőfül károsodás, szédülés, hányinger és szenzorineurális halláscsökkenés itt is túl gyakran fordult elő, így az eljárás fokozatosan háttérbe szorult a stapedectomia megjelenésével.
A döntő áttörést ez a bizonyos stapedectomia bevezetése hozta 1956-ban, John Shea munkájának köszönhetően. Ez az eljárás a rögzült stapes eltávolítását és protézissel való pótlását foglalta magában, gyakran valamilyen szöveti fedéssel (zsír, fascia, perichondrium, gelfoam, stb.) az ovális ablak lezárására. A módszer közvetlenül kezelte a hangvezetés mechanikai problémáját. A korszerűbb műtéti eszközök, a megfelelő nagyítás, a biokompatibilis anyagok és az antibiotikumok fejlődése biztonságosabbá és hatékonyabbá tette az eljárást. Gyorsan az otosclerosis standard műtéti kezelésévé vált, mivel tartósabb és jelentősebb hallásjavulást biztosított, mint a korábbi módszerek. Ugyanakkor szövődmények – különösen a protézis helytelen pozicionálása – továbbra is előfordulhattak. Személy szerint én még bőven ebben a fázisban kezdtem el tanulni a fülsebészetet, Z. Szabó Professzor Úrnál, és Liktor Főorvos Úrnál. Azt hiszem egyszer sem sikerült korrektül meghajtogatnom azt a vacak Schucknecht protézist tantáldrótból, szóval örülök, hogy már szintet léptünk...
A stapedectomia modern továbbfejlesztése a stapedotomia, amely kevésbé invazív megközelítést képvisel. Itt nem távolítjuk el teljes egészében a stapest, hanem csak a superstructurát, azaz a kengyel szárait. A bennmaradt fixált talpon pedig egy kis nyílást készítünk (lézerrel, perforátorral, mikrofúróval, stb.), amelybe dugattyúszerű protézist helyezünk, ezt erősítjük az üllőhöz. Ez csökkenti a belső fül sérülésének kockázatát, és mérsékli a szövődményeket, például a szédülést és percepciós halláscsökkenést elsősorban a kisebb perilympha szivárgás miatt. Napjainkban egyértelműen a stapedotomia az előnyben részesített eljárás kedvezőbb kockázat–haszon aránya miatt. Én nem is csináltam már tervezetten stapedectomiát, bár pár alkalommal már előfordult, hogy kijött egyben az egész stapes, mikor az első szárat akartam letörni, szóval némi tapasztalatom van benne. De azért a stapedotomia a cél.
(A bejegyzés létrejöttéhez hatékony segítséget nyújtott az AI)
