a blogról

 

Ön az ENT House Budapest fül- orr- gégészeti rendelő blogját olvassa. A blogban aktuális és érdekes szakmai témákról esik szó, elsősorban orvoskollégáknak, részben pedig betegfelvilágosítási céllal. Fül- orr- gégészet minden mennyiségben.
Természetesen az itt leírtak nem helyettesítik a vizsgálatot, diagnózis vagy terápiás terv felállítására nem alkalmas, csak kiegészítő jellegű. Részletes jogi nyilatkozat ITT.

EgeszsegKommando


A blog írói:
horvatht_otsz.jpeg

dr. Horváth Tamás Ph.D.

http://drhorvathtamas.com/

Szakterülete: fül- orr- gégészet
e-mail: horvatht [at] gmail.com
A blog írója az ENT House Budapest munkatársa



dr. Varga Zsuzsa


Szakterülete: fül- orr- gégészet
e-mail: dr.zsuzsa.varga [at] gmail.com
A blog írója az ENT House Budapest munkatársa

 

Facebook oldalunk:


delicious 40x40-2

 

Statisztikák



Free Page Rank Tool



 

 

Címkék

Címkefelhő

Dobhártya (hallócsont) masszázs

2019.06.06. | HTamas |

Címkék: történelem fül dobhártya középfül hallócsontok

Talán nem sokan hallottak eddig a dobhártya masszázsról, ami nem lenne csoda, mivel nem végzünk ilyen beavatkozást. Már nem. Viszont a fülész elődeink 1-200 évvel ezelőtt a dobhártya mechanikus (lég) masszázsa segítségével kívánták javítani a dobhártya, de főleg a hallócsontok mozgását, ha ezek mozgászavara merült fel a beteg halláscsökkenése hátterében. Erről van egy kiváló összefoglaló cikk is Ossicular calisthenics: Pneumomassage of the tympanic membrane címmel.

Az egész még a mikroszkópos fülsebészet előtt kezdődött természetesen, mikor még nem volt lehetőség műteni ezt a kicsi, de bonyolult anatómiájú területet. Viszont masszázs már létezett, és mivel mást csinálni akkor még nem nagyon tudtak, nagyon hittek abban a kollégák, hogy mechanikus bemozgatással sok mindent, például a halláscsökkenést is kezelni lehet. Az 1700-as évek közepén Cleland mutatott be egy olyan eszközt -valójában egy elefántcsont katétert, csövet-, amit a dobhártyára szorosan, passzentosan rá lehetett helyezni. Cleland nemes egyszerűséggel a szájával vákuumot csinált a csőben, azaz óvatosan (reméljük óvatosan) szívta a dobhártyát, hogy mobilizálja. Egyébként ugyanő a fülkürtön át is vezetett csövet a középfülbe, és abból az irányból is próbálta jobb mozgásra bírni a dobhártyát és a hallócsont-láncolatot.

Ígéretesnek tűnt a dolog, legalábbis az elmondható, hogy valaki próbálkozott valamivel, de Cleland után mégis 100 évnek is el kellett telni, hogy ezen a vonalon további újításokkal jöjjenek elő elődeink. A Politzer ballon 1863-as bemutatása után azt nem csak a fülkürt, hanem a hallójárat felől befújva is elkezdték alkalmazni dobhártya- és láncolatmozgás javítási céllal, és Politzertől függetlenül Lucae is feltalált egy hasonló ballont, amit a külső hallójárat felől használt. Ezek eddig mind egyszerű eszközök voltak, a technológiai újítást az 1880-as években Delstanche hozta egy általa „rarefactor”-nak elnevezett pneumatikai rendszer képében. Ez az eszköz egy emelőkaros kézi pumpa, ami negatív nyomást csinál a hallójáratban. Pár évvel később maga Delstanche fejlesztette tovább a masináját azzal, hogy nem csak negatív, hanem pozitív nyomást is képes volt alternálva, gyorsan képezni a hallójáratban, ezáltal az oszcilláló nyomáshullámok ki-be mozgatták a dobhártyát, és vele együtt a láncolatot. Ez az új eszközt már „dobhártya masszőr”-nek hívta. Wegener volt az, aki ezt 1896-ban még tovább gondolta, és már nem kézi, hanem gépi erőt vetett be a pumpálásra, a pozitív és negatív nyomáshullámok még gyorsabb generálására, Lake pedig 1904-ben mutatta be az „oto-masszőr” elnevezésű eszközét. A dobhártya masszőr és az oto-masszőr kifejezés nagyon jó, bár inkább egyfajta relaxációs foglalkozás ugrik be róla inkább, nem pedig egy hallásjavító eszköz.

Aztán még számtalan különböző próbálkozás volt, később elektromos áram vezérelt műszerrel, sőt, varrógép meghajtású eszközzel, azonban a vezetéses halláscsökkenés kezelésében átütő sikert nem sikerült elérni. Ami nem csoda, hiszen mondjuk egy otoscleroticus fixáció esetében előbb fog letörni a superstructura a talpról, minthogy holmi masszázsra javuljon a talp mobilitása. Talán emiatt is, de más indikációval is próbálkoztak a kollégák, például egy idő után már a tinnitus, illetve az idült savós otitis, valamint az adhezív állapotok is az eljárás javallatát kezdték képezni. Maga Politzer is állást foglalt az eljárás mellett az 1909-ben megjelent fülészeti tankönyvében, így nyilatkozva: „When a catarrhal adhesive process is associated with a retracted membrana tympani, rarefaction of the air in the external auditory canal is a good local therapeutic measure. It very often brings about not only a striking improvement in the hearing, but also a diminution in the subjective noises and the removal of the troublesome head symptoms.”

Tehát a dobhártyamasszázs egy idő után már inkább a krónikus gyulladás, elsősorban adhesív vagy scleroticus folyamatok esetén merült fel, de aztán az 1900-as évek közepére lényegében eltűnt a szakmai repertoárból, viszont műtétileg általában már tudunk javítani ezeken a problémákon. De mindenképpen figyelemre méltó, és logikus próbálkozás volt a maga idejében.

További érdekesség, hogy a dobhártyára kifejtett pozitív nyomást, mint terápiát újra elővették az 1980-as években, de teljesen más indikációval: A Meniere betegség kezelésére fejlesztettek ki az USA-ban egy a korábbi masszázseszközökre hasonlító készüléket, bár állítólag nem hivatkoztak a feljebb felsorolt elődőkre. Ezt az eljárást egyébként az FDA is befogadta, és „Meniett” néven kereskedelmi forgalomba is került, bár sajnos a korábbi kísérletekhez hasonlóan az igazi átütő eredményre még mindig várunk. Kérdés, hogy lesz-e valaha átütő eredmény.