Mint azt az előző bejegyzésemben is írtam, a külső feltárású melléküreg műtétek jelentősége, legalábbis gyakorisága drámaian lecsökkent, egyes műtéti típusok pedig praktikusan eltűntek a palettáról. Mégis, a Dél-Pesti kórház tanfolyamán két olyan előadás is volt, ami ebbe a kategóriába sorolható műtétről szólt, és ami azt bizonyította, hogy azért mégsem szabad teljesen leírni ezeket a beavatkozásokat.

Az egyik ilyen a Riedel műtét. Csokonai Tanár Úr előadásából világossá vált, hogy a Riedel műtét már 20-30 éve sem volt gyakori (elmondása szerint összesen 17-et csinált). Ugyanakkor egy, az 1 darab indikációja még ma is van. Ez pedig a homloküreg elülső-alsó falának osteomyelitise, ami teljesen logikus: ha egyszer úgy begyulladt a csont, hogy menthetetlen, akkor ki kell venni, ami egyenlő a Riedel műtéttel. Kétségtelen, hogy a modern antibiotikumok, a prompt szakorvosi ellátás, és a FESS műtét korszakában ritkán juthat el idáig egy homloküreg-gyulladás, de elvben előfordulhat, és ilyenkor a Riedel műtét az adekvát beavatkozás.

A másik, hasonlóan "egyindikációs" beavatkozás a Jansen-Ritter műtét. Horváth Barnabás barátom előadása arról szólt, hogy ha maga a gyulladásos folyamat elveszi a lamina papyraceát, illetve a recessus frontalis környékén a homlokcsont falait, akkor érdemes Jansen-Ritter műtétet csinálni, mert az már szinte spontán meg is történt, csak maximum ki kell egészíteni. Mondjuk ehhez még talán annyi, hogy ha valakinek mindenképpen műtétet igénylő homloküreg folyamata van, és mondjuk nagyon szűk az orra, nem férünk hozzá sehogy sem endoszkóppal, viszont maga a homloküreg túl kicsi ahhoz, hogy osteoplasticus feltárású műtétet végezzünk, akkor szintén Jansen-Ritter műtét lehet a megoldás.