A kalapács a három hallócsont közül a legkülső, és egyben a legnagyobb. 1503-ban Alessandro Achillini fedezte fel az üllővel együtt, de Vesalius nevezte el nem sokkal később.

Öt fő részből áll: fej, nyak, markolat (szár), valamint az elülső és az oldalsó nyúlvány. A markolat gyakorlatilag beépült a dobhártyába, és azt húzza befelé, ezáltal kissé tölcsérszerűen bemélyed a dobhártya közepe.

Jobb oldali fül, a kalapács és a dobhártya egy része oldalról és elölről:

 

A kalapács feje a középfül felső rejtett zugában, az epitympanumban helyezkedik el, az atticus jelentős részét elfoglalja. A fej hátsó-belső felszínéhez ízesül az üllő, így adódik át a hang a dobhártyáról befelé, a belsőfül felé. A kalapács nyaka mögött, közte, és az üllő között halad el az ízérzésért felelős ideg, a chorda tympani, amelynek fülműtét során komoly jelentősége van (épen marad-e, vagy sem). A kalapács nyaka környéki térség, a Prussak tér is érdekes, ez főleg a cholesteatoma keletkezése miatt lényeges.

A dobhártya belfelszíne mellett a kalapács több szalaggal a középfül falaira is fel van függesztve. A fejről indul egy szalag felfelé, az atticus lateralis belső felszínére tapadva, a nyakról pedig előre és hátra is egy-egy szalag az incisura Rivini első-alsó és hátsó-alsó szegletének belfelszínéhez. Az elülső szalag rostjai akár még az ékcsontig is elérhetnek, sőt, izomrostokat is találtak már benne. Ha az első szalag nem rugalmas, például elmeszesedne, akkor akár 15 dB-es halláscsökkenést is okozhatna a mély frekvenciákon, legalábbis egy matematikai modell szerint.

Fejlődéstani szempontból is rendkívül érdekes a hallócsontláncolat, ugyanis a dobhártya valaha a szájfenék, a kalapács és az üllő pedig az állkapocs/rágóizület volt. Csak hát az evolúció, ugye... Mindenesetre a kalapács feje és nyaka az első, míg a markolata a második kopoltyúívből fejlődik ki.